Mianmari polgárháború: a junta „a három testvér” ellenállásába ütközik
A rendkívül sokféle etnikum és milícia jelenléte megnehezíti Mianmar egységét, fegyveres összecsapásokhoz vezet, miközben a junta és az ellenállók közötti harc folytatódik. Az „Operation 1027” elnevezésű hadművelet kiemelkedő sikereket ért el három szövetséges milícia részéről, melyek Kínával határos területeken támadták a juntát. Kína közvetítőként lép fel, érdekeinek megfelelően. A kábítószertermelés és bűnözés tovább bonyolítja a helyzetet. A társadalmi és vallási feszültségek mellett politikai foglyok és tömeges kitelepítések is súlyosbítják a konfliktust.
A rendkívül sokféle etnikum és ezek milíciáinak aktív jelenléte már önmagában megnehezíti az ország egyesítését, de nem egy harcban is állt a múltban, sőt napjainkban is vannak közöttük fegyveres szintig jutó összecsapások. A junta miatt elmenekült és külhonban 2021-ben alakult árnyékkormány, a Nemzeti Egységkormány által leginkább csak névleg (de több etnikai milíciából) összetartott fegyveres ellenálló csoport a Népi Védelmi Erő. A mianmari juntának így is sok bosszúságot okoznak a milíciák, összességében mégsem találni a junta elleni fegyveres csapások közül olyat, ami valóban veszélyeztetné a junta erőit.
Az Operation 1027 elnevezésű akció azonban olyat mutatott, amit eddig nem lehetett látni. Egy hármas összefogás: a Három Testvériség Szövetség (Arakáni Hadsereg, a Mianmari Nemzeti Demokratikus Szövetség Hadserege és a Ta’ang Nemzeti Felszabadító Hadsereg) a Kínával határos Shan államban sikeres támadásokat hajt végre a junta katonái ellen 2023 októberében. Ellenséges repülőgépet lőttek le, harckocsit foglaltak el és rakétákat tudtak elbirtokolni. Kulcsfontosságúnak mondható Laukkai település novemberi elfoglalása, amikor is több mint 2000 Tatmadaw katona adta meg magát, köztük egy tábornok is.
Kína igyekszik közvetíteni a felek között. Ennek oka az lehet, hogy Kína számára lényegében mindegy lenne, ki vezeti az országot, csak stabil maradjon, hogy a befektetések, gyárak, erőforrások és útvonalak Kína számára elérhetőek legyenek. A közvetítés többször fegyverszünetet eredményezett már, ám ezt hol az egyik, hol a másik fél szegi meg. Különösen fontos eredmény a lázadók számára, hogy fontos településeket tartanak ellenőrzés alatt, sőt a kínai kereskedelmi útvonalakat is.
Az ország más részén a junta inkább eredményeket tud felmutatni, bár nem minden szempontból. A mizorami átkelőt elfoglalták. Thaiföld felé is tartják állásaikat, igaz, itt a Karen Nemzeti Felszabadítási Hadsereg intéz kisebb támadásokat a junta egységei ellen. A rohingyák juntával szembeni ellenállása kézenfekvő lenne a múltbeli, őket zaklató és elnyomó politika miatt. A széleskörű ellenállás hatására és a többfronti támadásokat megelőzve a junta azonban igyekezett tűzszünetet kötni a Rakhine államban lévő többségi rohingya milíciákkal. A pontos okot nem tudni, de ezt a tűzszünetet a rohingyák megszegték, így a junta még nehezebb helyzetbe került. 2023. november közepén átfogó támadást indított a junta ellen saját állami területén legalábbis. Közben a Chin nemzeti hadsereg kiemelkedő mennyiségű dróntámadást hajtott végre a Tatmadaw erői ellen.
Közben a toborzás sem megy könnyen számukra. Ahhoz, hogy a meglévő tiszteket megtartsák és minimalizálják a leszereléseket, illetve dezertálásokat és külföldre meneküléseket, nagyobb teret engedtek a korrupciónak. Ezzel azonban az egyik kezével adott, a másikkal elvett a junta. A korrupt haderő ugyanis gyengébb, mint korábban. A jelenség mértéke és néhány disszidens-dezertáló beszámolója is arra utal, hogy a Tatmadaw katonáinak legalább egy része, de talán nagy része is kényszerből végzi el katonai feladatát. Sokan a családjukat féltik vagy éppen a megélhetésüket, ezért nem hagyják el a junta katonai szolgálatát.
Nem tudni, mi lehetett a junta és annak vezetőjének a pontos elgondolása, de elképzelhető egy olyan koncepció, amelyet feltételeznek az orosz–ukrán konfliktus kapcsán is. A junta talán abban reménykedett, hogy gyors győzelmet fog aratni, hiszen egyrészt az ország nagyon rövid ideig élt demokratikus viszonyok között, így könnyen át tudta járni a junta adminisztrációja a teljes államot, másrészt úgy ítélték meg, hogy külföldi támogatások sem fognak érkezni. Utóbbinak oka részben Kína közelsége, ami rajta tartja kezét az országon, mégha India is sok szálon keresztül igyekszik kapcsolatban lenni az országgal, ami egyfajta puffer állammá is válik ezáltal. Másrészt a junta jó kapcsolatokat ápolt Oroszországgal, amely a háborúig (részben a háború kezdete után is) támogatta az országot haditechnikával. Harmadrészt, a junta felismerte, hogy Kína nem fog beavatkozni, mert számára is csak az a fontos, hogy stabil kormány és állam legyen tőle délre.
A világ egyik legnagyobb kábítószertermelő régiója az ún. Aranyháromszög. Ennek egy jelentős része Mianmar területéhez tartozik. Az északi és keleti részei különösen is kitettek ennek. A vele járó bevétel jórészt azonban a juntának folyik be. Ennek a pénznek egy részéből milíciákat is fizet a katonai kormány, amelyek a helyi juntaellenes milíciák ellen lépnek fel. Mivel a kábítószertermelés bűnözéssel is jár: szexmunkások, csalás, bandák, így a junta közvetetten ezek működését is támogatja. A kínai közelségből is adódik, hogy számos szexmunkás és más éhbérért foglalkoztatott kínai állampolgár. Wa államban például a kínai a hivatalos nyelv, saját fegyveres erővel rendelkeznek, kínai valutával fizetnek. Az Operation 1027 így egy picit Kína kedvére is van, hiszen egyszerre nem lép fel nyíltan a junta által vezetett Mianmar ellen, mégis rendeződni látszik általa a kínai emberek helyzete is. Bár kimutatni, bizonyítani nyílt forrásból nem lehet, de vélelmezhető, hogy Kína támogat ilyen műveleteket.
A Ta’ang Nemzeti Felszabadítási Hadsereg az Opertation 1027-ből a Taungthaman hadműveletbe olvadt bele (illetve vele párhuzamosan is folyt). Ez utóbbinak egyik stratégiai jelentőségű eredménye, hogy Mandalay városát is elérték. Ennek ellenőrzése szimbolikus jelentőségű is lenne számukra, hiszen Mandalay Mianmar második legnépesebb városa, egykori királyi székhelye.
A Tatmadaw ma is bamar többségű. Ez az etnikum volt azonban a korábbi kérészéletű demokratikus berendezkedés alatt is vezető etnikum Szu Kji politikai vezetése alatt. Közben a rohingyák is kételkednek, hiszen a Nobel-békedíjas Szu Kji éppen akkor nem állt ki mellettük korábban, amikor a leginkább szükségük volt rá.
Mianmarban csaknem 20 ezren politikai fogolyként tengetik napjaikat a börtönökben. Bár eltérő statisztikák vannak más számokat illetően, például a disszidensek kapcsán, minimum több százezer, de akár kétmillió ember is elhagyhatta szülőhelyét. 10 tábornok és 30 város került az ellenállás kezére. Csaknem 5 tucat településen hadiállapot van. A polgárháborús harcok eddig 45 ezer ember életébe kerülhettek, 30 ezer katona pedig a junta oldalán halt meg.
Az ország erőteljesen buddhista, a kormányok is többnyire támogató semlegességgel vagy időszakonként kifejezett támogatással éltek a vallás felé. Fordítva már vegyes képet látni. A szerzetesek egy nagy része a juntát támogatja, egy másik része azonban a felkelők oldalán áll. Sokatmondó, hogy az ultranacionalista és juntapárti szerzetes, Pauk Sayardaw lemondásra szólította fel Min Aung Hlaingot, a junta elsőszámú emberét.
Mianmar történelme bonyolult és gazdag, jellemzően a vallási és politikai dinamikákon átívelő konfliktusokkal és együttműködésekkel. Az ország hagyományosan a théraváda buddhista elvek mentén haladt, melyeknek a politikai és társadalmi szférában is kiemelt szerep jutott. A brit hódítás megváltoztatta ezt a dinamikát, a dekolonizáció utáni időszak pedig feszültségeket és konfliktusokat hozott magával, különösen az etnikai és vallási csoportok között. A szocialista vonásokat hordozó katonai uralom és a demokratikus törekvések váltakozása tovább színezte az ország társadalmi és politikai palettáját. Ezen kihívások ellenére a vallási vezetők és közösségek számos esetben játszottak közvetítő szerepet a konfliktusokban és tűzszünetek megkötésében. A 2021-es katonai puccs új lendületet adott a vallási csoportok közötti politikai és társadalmi egységesítésnek, ami egyszerre hozta el a reménytelenséget a békéhez és reményt egy igazságosabb és befogadóbb társadalom felé vezető úton.
Mianmar (1989-ig hivatalosan Burma) a modern kor előtti történelmében sor királyság követte egymást, amelyeket a théraváda buddhista elvek irányítottak, és amelyek célja a buddhista tanítások fenntartása, a szerzetesi közösségen belüli rend fenntartása, valamint a buddhista hagyomány védelme és terjesztése volt.
A Brit Birodalom burmai hódítása a XIX. században megzavarta a vallás és a politika közötti hagyományos kapcsolatot, ami a buddhizmus befolyásának csökkenéséhez és egy újjáéledési mozgalomhoz vezetett.
A dekolonizációt követően Burmát a hadsereg (Tatmadaw) öt évtizeden át uralta, élén egy tábornokkal, elfojtva a demokratikus mozgalmakat és az etnikai fegyveres felkeléseket. Mígnem 2008-ban reformokat vezettek be, s a „fegyelmezetten virágzó demokrácia” irányába indult el az ország.
A 2011–2021 közötti kvázi-demokratikus időszakban Mianmar felvállalta a kapcsolatot a nemzetközi közösséggel, tűzszünetet kötött egyes etnikai fegyveres csoportokkal, és Aun Szan Szu Kji vezetésével lehetővé tette az ellenzéki Nemzeti Liga a Demokráciáért elnevezésű szervezet szabad működését. Ezt az időszakot beárnyékolta az erőszak, beleértve a muszlim közösségek elleni támadásokat és a rohingya népirtást. 2021-ben újabb puccs történt.
Mianmarban a théraváda buddhizmus a fő vallás, de a nat imádatot, egy animista vallást is gyakorolják, gyakran a buddhizmusba beépülve. Az iszlám és a kereszténység a gyarmatosítás előtti időszakban érkezett Mianmarba, a gyarmati időkben pedig a muszlim és keresztény népesség növekedett. A mianmari vallási demográfiai adatok pontos meghatározása politikai kérdés, a népszámlálási adatok hiánya és a vallási identitás önbevallásával kapcsolatos érzékenység miatt kihívást jelent. Mianmarban az etnikai identitás átfedésben van a vallási identitás határaival, a bamar etnikai csoport a többség, amely a théraváda buddhizmust gyakorolja.
Mianmarban 135 elismert etnikai csoport létezik, és néhány etnikai kisebbség jelentős keresztény népességgel rendelkezik. A muszlimok a lakosság 4%-át teszik ki, és sokféle etnikai háttérrel rendelkeznek, és jelen vannak további más vallások gyakorlói is. A versengő etnikai identitások és a történelmi sérelmek jelentős hatással vannak a közös vallási identitás körüli szolidaritásra.
A mianmari alkotmány különleges helyzetet biztosít a buddhizmusnak, és bár hivatalosan elismer más vallásokat is, de a vallásszabadságot a közrend, az erkölcs és az egészségügy miatt korlátozzák. Történelmileg a buddhizmus kiváltságos helyzetben van a kormányzás terén, a szászana (a buddhista tanok) szolgálatának kötelessége a kormányzati szervek különleges alkotmányos státuszában és gyakorlatában is tükröződik.
A Vallási és Kulturális Minisztérium felelős a szangha (buddhista gyülekezet) és a vallási kisebbségek ügyeiért, de munkáját a nem buddhisták gyakran diszkriminatívnak ítélik meg a buddhizmus javára. Mianmar legismertebb buddhista szerzetese manapság Sitagu Sayadaw, aki humanitárius segélyezési erőfeszítései és vallási tevékenységei révén vált ismertté. Azonban személye némileg megosztó, amiért igazoltnak láttatja a hadsereg rohingyák (főként muszlim vallású etnikum) elleni kampányát. Bo bíboros, Yangon katolikus érseke aktívan részt vett a mianmari társadalmi és politikai események, köztük a rohingya-válság kezelésében, és mind a Nemzeti Liga a Demokráciáért szervezettel, mind a katonai vezetőkkel kapcsolatba lépett.
Az állami ún. Szangha Maha Nayaka Bizottság, más néven MaHaNa egy államilag támogatott szerzetesi testület, amely felügyeli a szangha ügyeit Mianmarban. A Vallási és Kulturális Minisztérium alatt működik, a kormány által választott 47 taggal, elsősorban adminisztratív ügyeket intéz és vitákat old meg, de a 2021-es katonai puccs kapcsán nem fogalmaztak meg álláspontot.
Mianmart a második legjótékonyabb országként tartják számon a buddhizmusban az ún. dana (adományozás) gyakorlata és az önkéntes hálózatok létrehozása miatt, amelyek szociális szolgáltatásokat és segítséget nyújtanak a rászoruló közösségeknek. A burmai szangha történelmi és kortárs kapcsolatokat ápol egy másik ősi buddhista országgal, Srí Lankával, a burmai szerzetesek gyakran mindkét országban tanulnak.
Ezen kívül erős transznacionális keresztény szolidaritási hálózatok működnek az elnyomott burmai etnikai közösségekkel együtt, beleértve más keresztényeket csoportokat is, felekezeti kapcsolatokon, diaszpóra-tevékenységen és vallásszabadság-aktivizmuson keresztül. A mianmari katonai uralom elnyomta a vallások közötti együttműködést, de a 2008-as Nargis ciklon után a buddhista és keresztény hálózatok mozgósítása nemcsak hatásos volt, hanem a két vallás közötti kapcsolatok is erősödtek. 2011-ben a kvázi demokratikus reformok lehetővé tették a vallásközi munka új korszakát, U Thein Sein elnök támogatta a vallásközi baráti csoportokat és létrehozta a Vallásközi Tanácsot. 2012-ben a gyűlöletbeszéd törvénye és a közösségi erőszak fokozta a vallásközi párbeszéd fontosságát.
A burmai vallási gyakorlatok erősen nemek szerintiek: a buddhistáknál a férfiak teljes szerzetesi felszentelést kapnak, míg a nők „thilashin”-ként (szó szerint „az erkölcs birtokosa”) élhetnek közösségben, de alárendeltnek tekintik őket. A nők helyzete a keresztények, a katolikusok, valamint a muszlim és hindu hívők körében eltérő, de vallási vezetőként és oktatóként több vallási csoportban is szolgálhatnak.
Mianmarban több mint fél évszázada elnyomó katonai uralom és számos polgárháború dúl az kormány és az etnikai fegyveres csoportok között. E konfliktusokat mélyen meghatározza az etnikai és vallási identitás, mivel a bamar etnikai csoport kiváltságos helyzetet élvez a társadalomban és a kormányzatban. A vallási identitáson alapuló megkülönböztetés hozzájárult a konfliktusok állandósulásához, mivel a bamar közösség a buddhizmust gyakran a burmai nemzeti identitás és kormányzás alapvető elemének tekinti, elidegenítve ezzel más vallási és etnikai csoportokat.
Mindezek ellenére a vallási szereplők, eszmék, gyakorlatok és intézmények döntő szerepet játszottak a demokratikus reformok előmozdításában, a békefolyamatok közvetítésében, a pluralista nemzeti jövőkép védelmében és a szenvedő közösségek szükségleteinek kielégítésében. A mianmari polgárháború kezdetét gyakran az első miniszterelnökhöz, U Nu-hoz kötik, aki 1960-ban erőfeszítéseket tett a buddhizmus államvallássá tételére. Felfogásában a marxizmus materiális, a buddhizmus spirituális felszabadítást eredményezhet. Ez lényegében a politikai buddhizmus ideológiája volt. A vallási és etnikai kisebbségek azonban aggodalmukat fejezték ki a buddhizmus kisebbségekre való ráerőltetésével kapcsolatban, ami sértette a Panglong-megállapodást (legalábbis a Chin, Kachin and Shan etnikumok számára).
A vallási szereplők közvetítő szerepet játszottak a belső konfliktusokban, ezeknek számos esetben tűzszünetek megkötése lett az eredménye a katonai és etnikai fegyveres csoportok között. Kachin államban Lahtaw Saboi Jum baptista tiszteletes 1994-ben elősegítette a tűzszüneti megállapodást a Kachin Függetlenségi Hadsereg és a katonai kormány között. Karen államban a buddhista szerzetesek kiemelkedő szerepet játszottak az etnikai fegyveres Karen Nemzeti Unió és a mianmari hadsereg a Tatmadaw között régóta tartó konfliktusban.
A mianmari katonai puccs a vallási csoportokat politikai és társadalmi szolidaritásban egyesítette annak ellenére, hogy a kisebbségek szembenállása hosszú múltra tekint vissza. Buddhisták, muszlimok, keresztények és hinduk vettek részt a puccsellenes tüntetéseken, ami a jelenlegi politikai ellenzéki mozgalomban is tükröződik. A puccs után, 2021-ben megalakult az árnyékkormány, a Nemzeti Egységkormány, amely azt ígéri, hogy pluralista módon fog kormányozni, és hatályon kívül helyezi az 1982-es állampolgársági törvényt, amely kizárja a rohingyákat az etnikumok közül. Ez az elképzelés reményt ad egy igazságosabb és befogadóbb társadalomhoz, de még sok mindent ki kell dolgozni egy olyan államszerkezet és alkotmány megalkotása érdekében, amely csökkenti a vallási megkülönböztetést.
Adoniram Judson a burmai történelem és kereszténység ismert alakja, akinek élete és munkássága jelentős hatást gyakorolt Burmára és a keresztény misszióra. Életéről a “To the Golden Shore” c. könyvből olvashatunk.
Néhány érdekesség:
Misszionárius munka: Adoniram Judson a burmai misszió egyik korai úttörője volt. 1813-ban, Burmába érkezése után, elkezdte terjeszteni a kereszténységet és az evangéliumot a helyi lakosság között. Az ő elkötelezettsége és kitartása az evangélium hirdetésében mély nyomot hagyott a burmai kereszténység történetében.
Nyelvfordítás: Judson nagy hangsúlyt fektetett a burmai nyelv és irodalom tanulmányozására. Az ő munkássága alapvető fontosságú volt a Bibliához való burmai fordításban, amely lehetővé tette a helyi emberek számára, hogy az Isten igéjét anyanyelvükön olvashassák és értsék. A burmai nyelvben végzett fordítómunkája nagymértékben hozzájárult a vallási és kulturális identitás megerősítéséhez.
A burmai társadalom befolyásolása: Judson nemcsak a vallási területen, hanem a burmai társadalom más szempontjaiban is jelentős hatást gyakorolt. Az ő munkássága az oktatás és az egészségügy terén is kiemelkedő volt. Alapított iskolákat és kórházakat, amelyek segítettek a burmai embereknek az oktatásban és az egészségügyben való fejlődésben.
A Karen népesség és kapcsolata: Judsonnak különösen közel állt a Karen népesség, akik részben már keresztény hitre tértek. Az ő kapcsolata és munkája segítette a burmai és Karen közösségek közötti kölcsönös megértést és együttműködést. A burmaiak és Karen közötti feszült viszonyban játszott szerepet a vallási és kulturális híd kialakításában.
Adoniram Judsonnak és feleségének, Ann Judsonnak, négy gyermekük született. Ann Judson 1826-ban, a harmincas évei elején, a családdal együtt Burmában halt meg. Ann Judson a burmai misszióban tevékenykedett, és hatalmas erőfeszítéseket tett a burmaiak megtérítése és a vallási oktatás terén.
Adoniram Judson tovább folytatta a missziós munkát és a burmai emberek szolgálatát Ann halála után. Az ő további éveiben is számos nehézséggel szembesült, beleértve a betegségeket és az elzártságot. Végül Adoniram Judson 1850-ben, azaz hat évvel felesége halála után, Burmában halt meg.
Adoniram Judson temetése Burma területén történt, ahol évtizedeken keresztül szolgált és hatalmas hatást gyakorolt.
Scot Marciel Indonézia, majd 2016 és 2020 között az Egyesült Államok mianmari nagykövete volt, jelenleg pedig a Stanford Egyetem Walter H. Shorenstein Ázsia-csendes-óceáni Kutatóközpontjához tartozó Freeman Spogli Nemzetközi Tanulmányok Intézetének Oksenberg-Rohlen ösztöndíjasa. Nemrégiben a The Irrawaddy főszerkesztőjével, Aung Zaw Aung Zaw-val beszélgetett többek között a mianmari ellenállásnak nyújtott nem halálos segítséget engedélyező új amerikai jogszabályról, valamint a mianmari junta nemzetközi elszigetelésére irányuló erőfeszítésekről és a válság sújtotta ország 2023-as kilátásairól.
AUNG ZAW: 2023 nehéz év lesz Mianmar és a mianmari nép számára. A rezsimnek különböző frontokon nagyon ellenálló és növekvő ellenállással kell szembenéznie. A múlt héten meglepő híreket kaptunk. Az amerikai kongresszus elfogadta a 2023-as nemzetvédelmi felhatalmazási törvényt (NDAA); engedélyezi a civil társadalom és a mianmari politikai foglyok támogatását, és jelentős mértékben megemlíti az etnikai fegyveres szervezetek (EAO-k), a polgári Nemzeti Egységkormány (NUG) és annak fegyveres szárnya, a Népvédelmi Erők (PDF) nevét. Nem halálos segítséget nyújt a mianmari ellenállók és politikai csoportok támogatására. Hogyan látja ezt a törvényjavaslatot, és hogyan fog működni a mianmari viszonyok között?
SCOT MARCIEL: Fontos megjegyezni, hogy a törvényjavaslat nagy része csak engedélyezi a dolgokat, például a finanszírozást, ami nagyszerű, de valójában nem biztosít pénzt. Tehát ez leginkább egy határozott üzenet a Kongresszus részéről a mianmari népnek, de a Biden-kormányzatnak is, hogy bátrabb, aktívabb megközelítést akarnak. Az az érzésem, hogy a Biden-kormányzat amúgy is ebbe az irányba halad, így ez a törvényjavaslat arra fogja ösztönözni a kormányt, hogy az eddigi úton haladjon, de talán gyorsabban.
A helyszínen az ellenálló csoportok és az ellenzéki csoportok nagyon izgatottak. Valahogy megerősödött a lelkük. Üdvözlik a törvényjavaslatot. A mianmari emberek általában, valamint az ellenzéki és demokratikus erők mindig támogatják, hogy az USA többet tegyen. A rezsim elég határozottan reagált. Azt mondták, hogy ez a szuverenitás megsértése és a belügyekbe való beavatkozás. Szóval, hogyan látja ezt a “nem halálos segítséget”?
Nem hiszem, hogy még nem tudjuk pontosan, mi fog történni. Mint mondtam, a törvényjavaslat engedélyezi a finanszírozást, de az már egy külön kérdés, hogy lesz-e rá pénz, és ha igen, hogyan fogja a Biden-kormányzat felhasználni. De minden bizonnyal juthat pénz az oktatásra, az egészségügyre – ismétlem, nem a juntának, hanem a demokráciapárti erőknek, akár az NUG-nak, akár esetleg etnikai fegyveres csoportoknak. Úgy értem, [korábban] nyújtottunk segítséget például a karen egészségügyi minisztériumnak, még akkor is, amikor én [nagykövetként] ott voltam, tehát ennél többet is lehetne tenni, még esetleg a kormányzásra irányuló erőfeszítésekre is. Meg kell néznünk, hogy a Biden-kormányzat hogyan dönt.
A jogszabály említést tesz az NUG-ról, a PDF-ekről és az EAO-król.
Igen, így van. Ismétlem, meg kell néznünk, hogy a Biden-kormányzat hogyan dönt a felhatalmazás felhasználásáról. De az biztos, hogy ez azt az üzenetet közvetíti, hogy a Kongresszus úgy véli, hogy a kormányzatnak finanszírozást kell nyújtania ezeknek a szervezeteknek. Az egyik fontos tényező az lenne, hogy a világ bármely pontján az Egyesült Államokban elég magasak az elszámoltathatósági normák a pénzzel kapcsolatban. Nem az emberi jogok értelmében vett elszámoltathatóságra gondolok. Bármely szervezetnek, amelynek az USA kormánya támogatást nyújt, bizonyítania kell, hogy a pénzt arra költi, amire mondja, és hogy a pénz nem megy máshová.
A múlt héten érdekes hírek érkeztek az ENSZ Biztonsági Tanácsának Mianmarról szóló határozatáról. Évtizedek óta először követelik az összes politikai fogoly, köztük Daw Aung San Suu Kyi állami tanácsos és U Win Myint elnök szabadon bocsátását, valamint az ellenségeskedések és a lakossággal szembeni agresszió azonnali beszüntetését. Tehát mélységes aggodalmát fejezte ki, de mi következik ezután? Milyen intézkedéseknek kellene következniük?
Valójában meglepődtem, amikor megláttam az állásfoglalást. Amikor az ember megpróbál megszerezni egy biztonsági tanácsi határozatot, kompromisszumokat kell kötnie, hogy elkerülje a vétókat. Biztos vagyok benne, hogy egyesek még erősebb megfogalmazást akartak, de a tárgyalások során enyhíteniük kellett a szöveget. Mégis úgy gondolom, hogy a határozat egy nagyon erős szimbolikus üzenet a demokrácia és az ellenállás támogatásáról. És egy nagyon erős üzenet – amelyet Oroszország és Kína is támogatott – a junta számára, hogy nem nyer támogatást, sőt, lehet, hogy elveszíti azt. Én visszafognám a várakozásaimat azzal kapcsolatban, hogy mi várható a nyomon követésként, csak azért, mert a Biztonsági Tanáccsal mindent meg kell tárgyalni. És ha Oroszország, Kína vagy bárki más nem ért egyet, akkor leállíthatják. Különösen Oroszország és Kína, mert nekik vétójoguk van.
Érdekes látni, hogy Kína és Oroszország ezúttal nem támogatta a rezsimet. India is. Miközben beszélgetünk, egy újonnan kinevezett kínai különmegbízott állítólag Mianmarba repül, hogy találkozzon a rezsimmel. Kínának nagy tétje van Mianmar stabilitásában, a befektetésekkel, az Övezet és Út kezdeményezés infrastrukturális projektjeivel. Kínát elítélték a rezsim és a hadsereg támogatása miatt. Bármit is tesz az USA, Kína nagyon óvatos lesz, ha nem is ellenzi. Mit gondol arról, amit Kína tesz? Oroszország pedig a puccs óta a legfontosabb ország a mianmari hadsereg hardverrel való támogatása terén. A rezsim légiereje orosz vadászgépeket és helikoptereket használ a lakosság bombázására és az ellenálló erők elleni támadásra. Tehát két nagy ország támogatja a rezsimet.
Az az érzésem, hogy Kína végső soron meglehetősen pragmatikus. Örömmel dolgozott együtt a régi katonai rezsimmel, ahogy önök is emlékeznek rá, de aztán tökéletesen örömmel dolgozott együtt az NLD [Nemzeti Liga a Demokráciáért] kormányával is, amellyel jó kapcsolatokat ápolt. És feltételezem, hogy azért dolgozik együtt a juntával, mert a junta legalábbis látszólag hatalmon van. De nem hiszem, hogy mély kötődés vagy lojalitás lenne köztük. Azt hiszem, ha a hadsereg ellen felsorakozott különböző erők képesek lennének kiszorítani a hadsereget a hatalomból, Kína szívesen dolgozna együtt ezekkel az erőkkel a kormányban. És fontos, hogy világossá tegyük, hogy ez nem amerikai-kínai kérdés. [Ez egy belső mianmari kérdés, és nem akarjuk, hogy amerikai-kínai ügy legyen belőle. Ez az egyik oka annak, hogy az USA részéről talán némi óvatosságot tanúsítunk. Attól tartanak, hogy ha túl sokat tesznek, akkor Kína még erősebb támogatásra ingerelheti a juntát, és akkor az ügy amerikai-kínai kérdéssé válik, aminek nem kellene lennie, és ami nem is az.
Oroszországnak kevesebb érdeke van Mianmarban, mint Kínának. Úgy gondolom, hogy [Vlagyimir] Putyin [orosz elnök] szeret bárhol, ahol csak tud, bajt keverni, és befolyást szerezni, ahol csak tud. És ebben az esetben fegyvereket eladni és pénzt keresni. De nem hiszem, hogy megint csak van valami mély, hosszú távú kötődés. Ez csak egy lehetőség Oroszország számára. De természetesen Oroszországnak is megvannak a maga problémái. És ha megfordítjuk, a junta szempontjából az Oroszországgal való szoros együttműködés lehetővé teszi számukra, hogy elkerüljék a Kínától való túlzott függést, amit minden bizonnyal szeretnének. De ismétlem, nem hiszem, hogy Oroszországnak nagyon jelentős hosszú távú érdekei lennének [Mianmarban]. Ez csak egy lehetőség számukra.
Mint mondta, Kína nagyon pragmatikus. Kína rugalmas is tud lenni. Bármilyen változások történnek is Mianmarban, a pozíciója nem rögzített. Ez a pragmatizmus alapjain nyugszik. Akár az ellenzéki erőkről, akár az EAO-król, akár a demokratikus erőkről, akár a juntáról van szó, át tud állni a másik oldalra. Mindenkivel barátkozik.
És ezért van értelme, hogy az NUG és az EAO-k a kínaiakkal folytatott beszélgetéseik során világossá tegyék, hogy nem ellenségesek Kínával szemben. Mert bármelyik kormány, amelyik létrejön, legalább ésszerű kapcsolatot kell ápolnia Kínával.
A kínai kormány valószínűleg érzi, hogy ez a rezsim nem tarthat sokáig, hogy nincs jövője, és hogy Pekingnek jobb, ha egy stabilabb, támogatott kormánnyal áll kapcsolatban, igaz?
Szerintem ez igaz. Egy ideje már világos, hogy a junta talán képes lesz egy ideig hatalmon maradni pusztán a puszta brutalitás révén, de egyáltalán nincs bizonyíték arra, hogy a junta képes lesz stabilizálni vagy hatékonyan kormányozni az országot, vagy bármilyen népi támogatást szerezni. A kínaiak tudják ezt. Az ellenállási erők számára sok szempontból az a kihívás, hogy miközben megpróbálják legyőzni a juntát, politikai oldalról is meg kell mutatniuk, hogy stabil alternatívát kínálnak, amely képes lesz legyőzni a különböző etnikai csoportok közötti történelmi bizalmatlanságot. [Ez] nem könnyű, és nem is megy egyik napról a másikra. De azt hiszem, minél inkább ez történik, és minél inkább látják a külső kormányok, hogy legalább egy útról, egy ütemtervről van megállapodás – még ha a részleteket idővel ki is kell dolgozni -, annál könnyebb lesz más kormányoknak belátniuk, hogy van a juntával szemben egy olyan alternatíva, amely nagyobb stabilitást kínál.
Ez aggodalomra ad okot az ellenzék és a mianmari emberek számára, mivel az egység meglehetősen ritka. De mivel az ellenállás erős – bár az elmúlt két évben volt néhány hullámvölgy -, úgy tűnik, hogy meg kell érteniük, hogy valamiféle közös alapnak kell lennie, ha nem is egységes frontnak. Ha nem, akkor semmiféle segítség, beleértve az NDAA által engedélyezettet is, nem fog megérkezni, mert az ellenállási erőkből hiányzik a közös megértés vagy az egység.
Ez igazán nagy kihívás. Mianmarban azt hallani, hogy “Sok nézeteltérésen túlléptünk, és most már együtt dolgozunk”. Ami igaz is, bizonyára sok változás történt. Egységes a szándék, legalábbis sokak között, hogy kiszorítsák a hadsereget a hatalomból. De aztán jön a következő szakasz: “És aztán?”. Szerintem irreális elvárás, hogy részletes tervrajzot várjunk arról, hogy pontosan hogyan is nézhet ki egy jövőbeli szövetségi demokrácia. Ez valószínűleg évekbe telhet. De minél inkább sikerül megegyezni legalább az alapelvekben, mint például a Szövetségi Demokrácia Chartában felvázoltak, és az előre vezető útról – “Íme, mi lesz a tervünk a következő két évre” -, az sokat segít mind a külföldi kormányoknak, mind a mianmari népnek. Más kormányoknak is alternatívát nyújt a junta által javasolt – utálom egyáltalán “választásoknak” nevezni, de amit ők “választásoknak” neveznek – választásokkal szemben. Mindannyian tudjuk, hogy ezek teljes csalás lesznek, és nem oldják meg a problémákat, de amennyiben az ellenzék, az ellenállás megmutatja, hogy “Hé, itt a mi utunk”, akkor ez megkönnyíti a kormányok számára, hogy azt mondják: “Igen, mi nem támogatjuk ezeket a választásokat, vagy nem fogadjuk el ezeket a választásokat”.
Úgy tűnik, hogy a rezsim folytatja a választásokat. Néhány kormány támogathatja őket, mert úgy érzik, hogy ez az egyetlen módja az ország stabilizálásának. A rezsim számára ez a hatalmának kiterjesztéséről és uralmának legitimálásáról szól. Ebben a tekintetben mit várhatunk az ASEAN-tól? Ön volt az Egyesült Államok indonéziai nagykövete [2010-13]. A következő évben Indonézia tölti be az ASEAN elnöki tisztségét. Ön szerint Indonézia más lesz, mint Kambodzsa? Ez egy alvó óriás, egy hatalmas ország, politikailag erős, és az ottani reformoknak köszönhetően az egyik legígéretesebb ország a régióban. Mianmarral kapcsolatban Indonézia eddig elég határozott álláspontot képviselt. Ez elég meglepő, nem igaz?
Kicsit meglepő, de nem annyira, ha nem felejtjük el, hogy Indonézia hosszú utat tett meg belsőleg. Fontos számukra a demokrácia, de a megfelelő kormányzás is. Úgy értem, Mianmarban nem hiszem, hogy helyes lenne azt mondani, hogy csak a demokráciáról van szó. Nem vagyok mianmari, de az az érzésem, hogy az emberek nemcsak azért állnak ellen, mert demokráciát akarnak, hanem azért is, mert reményt akarnak a jövőjükre nézve. És úgy gondolom, hogy [Indonézia] nem akar egy olyan Mianmart látni, amely szétesőben van és hosszú éveken keresztül humanitárius válságban van. Ezért arra számítok, hogy [Indonézia], beleértve Retno Marsudi külügyminisztert is, elég aktív lesz. Minden bizonnyal jobban szimpatizálnak a demokrácia erőivel és nyitottabbak a változásra. Úgy vélem azonban, hogy az ASEAN egésze valószínűleg megosztott marad. Nem tudom, miről szólt ez a nemrégiben Bangkokban tartott találkozó [amelyet Thaiföld szervezett, és amelyen a junta külügyminisztere, valamint thaiföldi, vietnami, laoszi és kambodzsai kollégái vettek részt]. Nem tűnt jónak, de nem tudom biztosan megmondani. Egyes ASEAN-országok számára fennáll a kísértés, hogy elfogadják a választások eredményét, csak azért, mert nem látnak más kiutat a válságból. A mianmariak számára tehát az a kihívás, hogy elmagyarázzák ezeknek a kormányoknak, hogy ezek a választások miért nem jelentenek kiutat a válságból. Mert nem fogják megoldani az alapvető problémát… Először is, sok szempontból vicc lesz, nagyon korlátozott részvétellel és valószínűleg jelentős erőszakkal, de azért is, mert nagyon sok politikai vezető és aktivista börtönben van. Nem fognak a válságból kivezető útként szolgálni. És ez a legfontosabb üzenet, amit az ASEAN és más országok kormányainak, amelyek kiutat keresnek a jelenlegi helyzetből, meg kell hallaniuk.
Különösen a szomszédos országoknak, köztük Thaiföldnek. Thaiföld egy olyan ország, amely befogadta a menekülteket, menedékkérőket, menekülő aktivistákat és politikusokat. Humanitárius szempontból Thaiföld kedves volt azokkal, akik ide érkeztek. De Thaiföld is nagyon aggódik a mellettük égő ház miatt. Most is lángokban áll. Tavaly egy humanitárius folyosóról, amerikai segítségről és a határ menti menekülttáborokról beszéltünk. És a menekülthelyzet biztonsági kihívásairól is. Ha az USA többet akar tenni, akkor többet kell tárgyalnia Thaifölddel, amely kulcsfontosságú ország, ha változásra van szükség.
Egyetértek azzal, hogy Thaiföld kritikus fontosságú. A thaiföldiek tudják, mi történik Mianmarban. Tudniuk kell, hogy a junta nem jelenti a stabilitás forrását a jövőben. Kapcsolatokat ápolnak a hadsereggel, így nem akarják azokat felborítani. Nem vagyok érintett, de el tudom képzelni, hogy az amerikai tisztviselők rendszeresen beszélnek thaiföldi tisztviselőkkel erről, mind a politikai, mind a humanitárius oldalról. Thaiföldet egy kicsit is ismerve, nem várhatjuk vagy kérhetjük a thaiföldiaktól, hogy valami nagyszabású bejelentést tegyenek. Inkább csak pragmatikusan, a helyszínen tegyenek meg mindent, amit csak lehet, hogy segítsenek a menedékkérő embereknek, de azt is, hogy megkönnyítsék a Mianmarba érkező segélyek bejutását, mert minél több segély érkezik az emberek megsegítésére, annál inkább nem érzik majd szükségét, hogy Thaiföldre jöjjenek. Ez tehát az ő érdekük. A thaiföldieknek azonban ezt politikai okokból meglehetősen csendben kellene megtenniük.
Visszatérve a korábbi kérdésre, hogy mit várnak a mianmariak, ez nem csak a demokráciáról szól. Hanem arról, hogy a kormány átlátható legyen. Még ha ez egy autoriter modell is, akkor is azt akarjuk, hogy a kormány átlátható legyen. Nem akarják, hogy az országot gengszterek és bűnözők irányítsák. Ma Mianmart nyilvánvalóan gengszterek és bűnözők irányítják.
Mi, amerikaiak mindig is a demokráciát részesítettük előnyben. Szeretjük a demokráciát és az egyéni jogok védelmét. Egyetlen kormány sem tökéletes demokrácia, beleértve a sajátunkat is. Mindannyiunknak vannak hibái. De vannak olyan kormányok, amelyek inkább a tekintélyelvű oldalon állnak, de még mindig sok szolgáltatást és előnyt nyújtanak a lakosságnak. És amelyek nem bombázzák és kínozzák őket naponta halálra, mint a junta. Ahogy már korábban is mondtam, a junta a legrosszabb rezsim Délkelet-Ázsiában a vörös khmerek óta. Semmi jót nem tesznek az országért vagy a világért. Minden negatív. Mindig veszélyes azt mondani, hogy “bármi jobb lenne”. De ebben az esetben szinte bármi jobb lenne. Ennek ellenére nem hiszem, hogy a mianmari embereknek be kell érniük egy pocsék kormánnyal, amely csak egy kicsit jobb, mint a junta. Szerintem az emberek ennél többet várhatnak és többet is várnak. Ideális esetben ez a demokrácia egy szövetségi rendszerben. Legalább egy olyan kormányt, amely nem mészárolja le a népét, amely nyújt némi szolgáltatást, némi átláthatóságot, és visszaadja a reményt, amelyet sokan éreztek az előző évtizedben.
Az elmúlt két évben mindaz, amiben az ország reménykedett és amit az előző 10 évben felépített, elszállt. A fiatalabb generációból, amely sok jó képességgel rendelkezik, sokan elhagyták az országot. Őket látva reményteljesebb vagyok, mert nyelvileg, technológiailag és készségek tekintetében jobban felszereltek. Jobban ki vannak téve a külvilágnak, reményteljesebbek, tudják, hogyan kell tárgyalni, tudják, hogyan kell dolgozni, így azt hiszem, ez reményt ad az országnak. De tényleg reménytelennek érezzük, ahogy a rezsim viselkedik.
Igen, ez az. Nincs remény az ország számára, amíg ez a rezsim van hatalmon. Még ha néhány embernek vannak is ilyen vagy olyan aggodalmai a NUG-gal vagy más ellenálló erőkkel kapcsolatban, a NUG, néhány ERO és más, a junta ellen küzdő csoportok sok reményt és a valódi fejlődés lehetőségét kínálják. A junta mindebből semmit sem kínál. Mindannyian tudjuk, mi fog történni, ha hatalmon maradnak.
Visszatérve az NDAA-ra, mire számít a rezsim és annak cimborái elleni szélesebb körű szankciók tekintetében? Mit mond a mianmari embereknek, akik azt szeretnék, ha a rezsim komolyan megbűnhődne, és véget vetnének a túléléshez szükséges pénzeszközök és egyéb támogatások áramlásának, beleértve a gáz- és olajeladásokból származó bevételeket is? Mit lát ezen a területen?
Nem beszéltem washingtoni emberekkel, így nem tudom, hogy konkrétan mit terveznek. Tudom, hogy rendszeresen vizsgálják, milyen szankcióknak lehet tényleges hatása, különösen a juntához és a juntát támogató emberekhez áramló pénzeszközökre, így arra számítok, hogy további szankciókat fognak alkalmazni, de nem tudom, konkrétan melyeket. Hogy az amerikai kormány fog-e szankciókat bevezetni a MOGE [Myanmar Oil and Gas Enterprise] ellen, azt nem tudom. Tudom, hogy ezt már fontolóra vették. Azt hiszem, voltak aggályok azzal kapcsolatban, hogy ez esetleg áramkimaradáshoz vezethet mind Yangonban, mind pedig Thaiföldön, ami – tudom, hogy sokan szeretnék azt hinni, hogy ez egy könnyű válasz; ez nem könnyű. Ha könnyű lenne, már megtették volna. Ez bonyolult, de feltételezem, hogy a kormányzat továbbra is vizsgálja és tanulmányozza ezt a kérdést.
Meséljen nekünk az oroszországi kapcsolatról. A rezsim továbbra is kap vadászgépeket Kínától és Oroszországtól is, és ezekkel támadja az ország azon részeit, ahol erős az ellenállás. Szívszorító látni a szinte mindennapos bombázásokat és légitámadásokat ártatlan emberek ellen, akiknek az életét veszítik. Mit tehet az Egyesült Államok és más partnerek és szereplők az ENSZ szintjén vagy más nemzetközi szinteken, hogy megállítsák a katonai hardver és segítség áramlását?
Nagyon nehéz megállítani az Oroszországból érkező vadászgépek és fegyverek áramlását. Mi is szankciókkal sújtjuk Oroszországot – különböző okokból, Ukrajnával kapcsolatban. Tehát már most is mindent megteszünk Oroszországgal szemben, amit csak tudunk. Láttam, hogy különböző személyek és csoportok megemlítették, hogy nagyobb erőfeszítéseket kellene tenni a repülőgép-üzemanyag szankcionálására. Nem ismerem az ellátási lánc működésének részleteit, de természetesen remélem és elvárom, hogy az USA a hasonlóan gondolkodó kormányokkal együtt megvizsgálja, hogy van-e mód arra, hogy elvágjuk ezt az áramlást, vagy legalábbis megnehezítsük a repülőgép-üzemanyag beszerzését, mert üzemanyag nélkül természetesen a repülőgépek nem tudnak repülni.
Hogyan látja Mianmar politikai helyzetét 2023-ban?
Szerintem folytatódni fog az, amit eddig is láttunk, vagyis lassú és folyamatos generációváltás lesz az ellenállási mozgalomban, a fiatalabbak egyre nagyobb szerepet játszanak, és szerintem ez folytatódni fog. Remélem, hogy további előrelépést fogunk látni a különböző közösségek közötti kapcsolatok kiépítésében, akiknek hasonló céljaik vannak. Szerintem ez valószínű, de sok kemény munkára van szükség, és le kell győzni néhány régi gondolkodási formát. Nem látom, hogy a junta erősödni fog; valószínűleg tovább veszít erejéből, de nagyon nehéz megjósolni, hogy pontosan mi fog történni. Bárcsak azt mondhatnám, hogy csodát fogunk látni, és hat hónapon belül minden megoldódik. Úgy gondolom, hogy sajnos valószínűbb, hogy a terepen ugyanezt fogjuk látni, miközben a junta fokozatosan gyengül, az ellene szövetséges erők, a mianmari nép pedig megerősödik, és remélhetőleg képes lesz helyi szinten kormányozni az ország több részén, beleértve az oktatást és mindezeket a jövő szempontjából kulcsfontosságú dolgokat. Tehát a csúcson lévő szalagcímek helyett inkább a földi szintre figyelnék. Mert – ezt önök is tudják, és az országon belüli emberek is tudják – a fiatalok nagyon sok oktatásból kimaradtak. A 2023-as év egyik legfontosabb területe, hogy több, nem junta-alapú iskolát hozzunk létre és működtessünk, és hogy az ország több részén jobb minőségű helyi kormányzást biztosítsunk.
Mianmarban igazából semmi sem változott, amióta egy katonai puccs 2021 február óta átvette a hatalmat. Ha el is fogadjuk a junta nézőpontját a választási csalások kapcsán, akkor is igaz, hogy a beígért demokratikus választások csaknem két év óta nem történtek meg, hiába ennek ígérete. Ellenben sok ezer bebörtönzött és sok száz halott mutatja, hogy valaminek pedig történnie kellene. Ahogyan az a Jel magazinban nyilatkoztam 2021-ben nem látni majd ennek a konfliktusnak a végét. Két okból gondoltam ezt akkor így: egyrészt mert a Mianmar hozzászokott a katonai diktatúrához, és mert a függetlenedése óta szinte állandó etnikai és polgárháborús körülmények között van a társadalom. Másfelől nagyhatalmak szorításában van, egyfelől Kína, másik oldalán pedig India. Az ASEAN tagsága talán az egyetlen, ami segíthetne rajta, mintegy harmadik félként, de az eddigiek fényében kijelenthető, hogy erőtlen az előzőekkel való küzdelmében (már amilyen mértékben legalábbis próbálkozik).
Írtam, hogy tavaly sok ezer politikai foglyot engedtek szabadon, majd idén január 4-én (a függetlenség napján) újabb sok ezret. Ez részben a nemzetközi politikának üzenet, részint a fogvatartás nehézségeinek enyhítése. Persze nem kizárható az sem, hogy van benne egy rendszermegszilárdítási akarat is, ami nem feltétlenül trükkös és sötét erők által motivált.
Január 1-jén például több kitüntetést adtak át. A kitüntetettek a katonai jutna több évtizedre visszanyúló vezetői és juntaközelieknek szánták (sokszor már csak a gyermekeik vehették át az elismerést). Mindez egyértelmű politikai üzenet. Ahogyan az is, hogy kitüntették az ebben a blogból is jól ismert Ashin Wirathu szerzetest, aki (némi gúnnyal) a buddhista Bin Ladenként vonult a köztudatba és került a Time címlapjára is.
Talán meglepő a keresztényekhez való kapcsolata a juntának. Számomra is meglepő hír fogadott, amikor december végén a junta vezetőjét a burmai katolikus vezetővel láttam egy fotón. Min Aung Hlaing ugyanis elment karácsonykor a templomba, hogy a (katolikus) keresztényekkel együtt ünnepeljen (vagy legalábbis tiszteletét tegye náluk.)
Első ránézésre a katolikusok részéről adományozott festmény (amellett hogy még burmai szemmel is giccsnek nevezhető) angol feliratú volt (Home Sweet Home), ami akár nagyon szofisztikált gúny is lehetett.
Bo bíboros bár mindig diplomatikus távolságtartással, de korántsem rébuszokban beszélt, amikor Mianmar helyzetéről szólalt meg. Határozott álláspontja főleg a békére irányult, elítélve a katolikus egyházat ért támadásokat (értsd: templomok felégetése stb.)
Min Aung Hlaing mellett ott volt felesége, Kyu Kyu Hla és tábornoka Ye Win Oo altábornagy, a rezsim igazgatási szervének, az Államigazgatási Tanácsnak (State Administration Council,) a főtitkára és egyben a katonai nemzetbiztonsági szolgálat feje, vele is együtt tartott felesége Nilar.
Vajon a katolikus egyház diplomatikusan egyensúlyoz (Min Aung Hlaing szinte biztosan), vagy erőtlensége okán már csak kapaszkodik abba, ami fent tartja?
A Deutsche Welle készített egy dokumentumfilmet a mianmari konfliktusról.
“Naing Myel Htet Kyaw azt mondja: “Fegyvert kell ragadnunk. A szüleim támogatják ezt.” A 18 éves fiú a mianmari hadsereg ellen harcol. Ő az egyik legfiatalabb tagja a 2021-es mianmari katonai puccs óta formálódó lázadó erőknek. A fegyveres ellenálláshoz csatlakozók közül sokan elég fiatalok. Néhányan iskolai egyenruhájukat és tantermüket cserélték el fegyverekre és egy dzsungeltáborra, hogy folytassák a harcot az ország katonai vezetői ellen. Alapvetően demokráciapárti erőként tekintenek magukra, de nem haboznak brutális gerillataktikákhoz folyamodni. Dennis és Patrick Weinert a harcok sújtotta lázadó területekről tudósít, és az ellenállás egyik titkos bázisán találkozik a harcosokkal.”
Miközben Európában a fókusz Ukrajnára helyeződik, más fegyveres konfliktusok e hírek árnyékába kerülve kevésbé feltűnőek, az erőszak jelentősebbé válhat így, illetve hasznot húzhat belőle egy harmadik fél. A konfliktus kezelésének módja a nagyobb nemzetközi figyelem visszanyerése és a buddhista közösségek támogatása is lehetne.
Mianmar több mint 50 millió lakosú ország, területileg hétszer nagyobb hazánknál. Sokunk számára korábbi nevén, Burmaként ismerős, vagy akár Orwell Burmai napok regényéről, ami az angol gyarmati időkben íródott. „Az Irrawaddy folyó kiszélesedő torkolatának öblében, Birma bejáratánál fekszik Rangoon kikötője. A félvad hely egyetlen európai jellegű része a part sárga homokkal és belehengerelt kavicsszemekkel képezett sétánya, pálmákkal és agavékkal díszítve.” – írta Rejtő Jenő „Az elveszett cirkáló” című kalandregényében. Mianmar (Burma) gyönyörű ország, de a belpolitikai helyzete miatt akár ma is igaz lenne rá a félvad jelző.
2021. február elsején – az előző év választásait érvénytelennek nyilvánítva – a Tatmadaw (Mianmar hadereje és meghatározó politikai-hatalmi csoportja) átvette az irányítást az ország felett. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa az Oroszországi Föderáció és a Kínai Népköztársaság (Kína) hatására nem tett lépéseket, lényegében az ország belügyének minősítve az eseményt. Az említett két ország aztán elsőként is tett gesztusokat az ország új vezetői felé. Kína ugyanakkor lehetőséget láthat abban, hogy Oroszország tudja majd kapcsolatait szorosan tartani, így például a kereskedelmi (katonai) kapcsolatai gyengülése kedvező lehetőségeket teremt számára.
A februári eseményeket követően az ASEAN (Association of Southeast Asian Nations – Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) részben tagországának érintettsége miatt, részben a nemzetközi elvárás hatására – hogy a szervezet oldja meg a problémát – igyekezett választ találni a puccsra, és az annak következményeként kialakult fegyveres konfliktusra. 2021. áprilisban el is fogadtak néhány megoldási javaslatot, köztük egy ASEAN-megbízott kinevezését (Erywan Yusof), azonban maga a kinevezési folyamat több hónapba telt, majd a megbízott el sem jutott Mianmarba. Az ASEAN a humanitárius segélyeit sem tudta eljuttatni a megfelelő helyekre. Mindehhez járul az is, hogy az ENSZ különmegbízottja, Christine Burgener vagy az ENSZ emberi jogi különmegbízottja Tom Andreas sem mehet az ország határain belülre – a kormány engedélye híján. Az ASEAN vezetői később úgy döntöttek, hogy kizárják Min Aung Hlaingot – a Tatmadaw első számú vezetőjét, a puccs óta az ország miniszterelnökét – az október 26-i csúcstalálkozójukról.
A helyzetet bonyolítja, hogy a közelmúltban inkább a rohingya (főleg muszlim) kisebbség helyzetére esett a fókusz, amellyel a hágai székhelyű Nemzetközi Bíróság is foglalkozott, de az általa előírtak teljesítését először a koronavírus (COVID-19) miatt elhalasztották, majd a puccs miatt vált kérdésessé annak végrehajtása. Vallási nézőpontból is érdekesek az események, amennyiben a rohingya helyzetet és a puccsot leginkább Malajzia és Indonézia ítélte el, amelyek a régió legnagyobb muszlim lakosságát tudják magukénak. Ugyanakkor a rohingya menekülteket nem kívánták fogadni, ami a világ más táján élő muszlimok szemében erősítette a távol-keleti iszlám gyengeségének rég meglévő képzetét, mások pedig az iszlám szolidaritás hiányát látták ebben.
Az ENSZ Közgyűlése 75/287. számú határozata, mely számos aggodalomnak ad hangot, például az erőszak terjedésére hívja fel a figyelmet. A legtöbb ország fel is hagyott azzal, hogy az országba fegyvereket szállítson, ezzel is akadályozva az erőszak eszkalálódását. Ennek eredményessége azonban kérdéses maradt, mert Kína, Oroszország, Szerbia és India nem tartja be ezt maradéktalanul, és továbbra is szállít fegyvereket Mianmar számára.
2022. március 15-én az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 49. rendes ülésén Mianmarral kapcsolatban elfogadott jelentés újabb mérföldköve lett a nemzetközi figyelemnek a figyelem vákuumának tengerében, amely számos, – több esetben fegyveresen elkövetett – emberi jogokat érintő problémára hívja fel a figyelmet.
A fegyveres támadások egyrészt a Tatmadaw részéről indulnak, másrészt a helyi – Mianmarban több száz milícia működik – fegyveres csoportok ellenállása által. Az sem kizárt azonban, hogy ezek a fegyveres csoportok csak az ellenállás mögé bújva igyekeznek saját, például szeparatista vagy illegális drog-, műkincskereskedelmi tevékenységeiket elfedni. A fegyveres harc áldozatai között gyerekek is vannak, a célpontok között a – sokszor menekültek által használt – szakrális helyek is szerepeltek.
A puccs következtében megalakult Nemzeti Egységkormány (National Unity Government – NUG) bár szimbolikus erővel bír, sem eszközben, sem nemzetközi támogatásban nem tud valódi segítséget nyújtani. Azok a milíciák, melyek a NUG mellé állnak, általában csak jelképesen veszik fel a NUG fegyveres erőit jelző PDF (People’s Defence Forces – Népi Védelmi Erők) nevet, de maradnak saját struktúrájukban és nem kapnak másfajta logisztikai támogatást sem, a korábbiakkal ellentétben.
A vallás szerepe a konfliktusban összetettebb, mint régebben. Híres lett a mianmari 2007-es ún. sárfányos forradalom (az esemény nagyszámban résztvevő szerzeteseinek ruhájának színe miatt), amikor gazdasági és politikai tiltakozások és tüntetések sorozata bontakozott ki. A valláshoz tehát hagyományosan kötődik a politizálás az országban, különösen a buddhista közösséghez.
A szangha, vagyis a buddhista szerzetesközösség tagjai nem alkotnak homogén csoportot. Egy részük a korábbi szélsőséges megnyilvánulásairól hírhedtté vált MaBaTha (Association for Protection of Race and Religion – a Faj és Vallás Védelmének Szövetsége) tagja, ők főleg a katonák által vezetetett kormány pártját fogják és alapvetően az iszlámban látnak politikai és vallási elnyomást. Ezzel szemben az úgynevezett Peace Sangha Union (Béke Szangha Unió) nevű közösséghez pedig a demokráciapártiak tartoznak. A megértéshez azonban fontos tényező, hogy a szerzetesség Mianmarban nem mindig szabad elköteleződés kérdése, hanem egyfajta társadalmi elvárás is, hogy egy időre annak álljon minden férfi. Általában 10 éves koruk előtt és 20 éves koruk után egyszer-egyszer rövid időre a legtöbb férfi szerzetesi életet él. A permanensen szerzetesi életet választók sem nevezhetők azonban egységes álláspontúaknak.
A nem buddhista vallási közösségek alapvetően demokráciapártiak. A katolikus egyház diplomatikusan, de határozottan kiáll a béke mellett, és elítéli azokat a cselekményeket, melyek erőszakot okoznak. A katolikus templomok rombolása, fegyveres rongálása sem ritka, ami a vallásos közösségek számára nemcsak szimbolikus értékkel bír életformájuk és világnézetük támadását jelentve, hanem több esetben emberéleteket is követelt egy ilyen támadás.
A vallás az ellentétek szításának, a különbség hangsúlyozásának eszköze is. Így azzal, hogy valaki más vallású, a gyűlölet célpontjává válhat. Ugyanakkor a vallások sajátos ellenállásnak is megtestesítői, helyenként/időnként nem is egy adott fél ellen, hanem egyszerűen az erőszakkal szemben. Lehetett már olvasni egy katolikus szerzetesnővérről, és néhány esetben buddhista szerzetesekről is, akik letérdelnek és imádkoznak az út közepén, farkasszemet nézve a katonai erővel. Ilyenkor megtorpan a katonai előrenyomulás, sőt volt, hogy megfordultak és elmentek.
Az erőszakspirál látványos, hiszen a katonák nem rettennek meg a kínzástól, a gyanús emberek letartoztatásától, a családtagok túszként való elfogatásától, másfelől az ellenállók is a gyanús embereket zaklatják, illetve a Tatmadaw helyi embereit megölik, kivégzik. Senki sincs biztonságban, sem a rendőr, aki ellenőrző ponton strázsál, sem a sofőr, aki a Tatmadawhoz köthető konvojban vezet, vagy egy fontos infrastruktúra (pl. mobiltorony) őrzés-védelmét látja el, sem az, akinek a rokona valamilyen szállal az ellenálláshoz köthető. A NUG és a Tatmadaw egymást kölcsönösen terrorszervezetnek deklarálták. A NUG tavaly szeptemberben védekező háborút hirdetett. Mindemellett ott van a már humanitárius katasztrófa szélére sodródott ország gazdasági állapota, munkanélküliség, összeomlott oktatási (és a COVID-19 miatt különösen is) széttépázott egészségügyi rendszer.
Ahogy az International Crisis Group biztonságpolitikai kutató- és elemzőcsoport is javasolja, amíg a nemzetközi és nagyhatalmi segítség nem érkezik meg (ha egyáltalán fog valaha), jelen helyzetben az NGO-knak (és tegyük hozzá, a velük rokon vallási csoportoknak) nagy jelentősége van abban, hogy célzott, jól átgondolt támogatással segítsék az országot.
A sajátosan NGO-nak nevezhető vallási csoportokra is gondolni érdemes. Különösen fontos lenne a vallási, főleg a buddhista csoportok támogatása, amelyek különleges nemzetközi beágyazottságuk lévén a többi szereplőnél eredményesebben képesek segíteni humanitárius területen, mialatt az ASEAN a jelenleginél hatékonyabb lépésekre nem lesz képes.
(Az írás az index.hu-n (sajnos önkényes tartalmi változtatással), illetve később a Blogtéren is megjelent. Jogi okokból most teszem közzé a blogomon.)
Február 1-jén lesz az katonai puccs évfordulójának Mianmarban. Csendes demonstrációra készül az ország, amit a katonai junta nem néz jó szemmel, egyben kihirdette, hogy a törvény erejével (konkrétan a terrorellenes törvényt megsértőként) csap le mindenkire aki bármilyen formában is részt vesz a tüntetésben. Ez akár arra is vonatkozhat, hogy aznap nem nyitja ki az üzletét.
Ahogy korábban a Jelen Magazinban megjelent cikkben is előrevetítettem, a helyzet Mianmarban alig változott egy év alatt. Továbbra is erőszakos megnyilvánulások vannak a katonai és a felkelők részéről, a kormánypárt (Nemzeti Liga a Demokráciáért – NLD), melyet 2020-ban nagy többséggel megszavaztak az állampolgárok valójában száműzetésbe vonulva működik (National Unity Government of the Republic of the Union of Myanmar – NUG) Mianmari Köztársasági Unió Nemzeti Egységkormánya néven.
Február 1-jén sokak talán otthon maradnának, de legalább annyira magukra vonhatják a junta haragját ezzel, mint amennyire veszélyeztetik majd magukat azzal, hogy elhagyják lakóhelyüket.
Sokan vártak közben egy EU szankciót is, amelyet az ország olajtermelésére vetnek ki, és amely a junta egyik legnagyobb bevételi forrása is, mely azonban úgy tűnik nem elsején lesz bevezetve.
A junta szóvivője Zav Mintun (angol átírásban: Zaw Min Tun) tábornok.
Mianmarban (Burmában) már 10 hónapja a hadsereg átvette a hatalmat, és polgárháborús (de mindenképpen ahhoz közelítő) állapotok vannak.
A katolikus Bo püspök nemrég hangsúlyozta, hogy a helyzet már nem is csupán két fél harca, hanem a káosz is kirajzolódik benne.
Nem enyhült azonban a (többségében) muszlim vallást valló rohingyák helyzete sem. A mianmari kisebbség, amelyet a korábbi demokratikus berendezkedést célnak valló, Aung Szan Szu Kji vezette kormánypárt alatt is üldözést szenvedett.
A hadsereg látszólag nem változtatott álláspontján, még a nemzetközi (főleg Gambia pere a Nemzetközi Bíróságon) nyomásgyakorlás sem járt sikerrel. Ez utóbbi főleg a puccs és a pandémia együttes következménye.
Másfelől aktuális hír, hogy a külföldön élő rohingyák egy csoportja újabb segítséget próbál nyújtani a rohingyáknak. Ehhez lényeges látni, hogy a mianmari népesség a migrációs csoportok egy nagy szeletét teszi ki. Igaz, elsősorban saját térségében, de nem kis számban kerülnek nyugati térfélre is, és nem csak napjainkban.
Ez a legújabb segítség egy újabb per, amelyet Kaliforniában és Londonban nyújtottak be, és amely a Meta (Platforms) névű szervezetet (ami ugye a Facebook és Zuckerberg lényegében) pereli be, azzal a jogcímmel, hogy a cég közvetve hozzájárult a rohingya genocídiumhoz. Ez – szerintük – főleg abban nyilvánult meg, hogy nem korlátozták a rohingyák elleni gyűlöletes megjegyzéseket, nem volt megfelelő moderálás.
Megfelelő távolságból nézve két tényezőt feltételesen be kell venni az összképbe. A nyugati perek egy része pénzszerzés. Nehéz szebben írni, de a lényeg, hogy bár egy nyertes per sokat lendít egy ügyön, az érte járó pénz legalább annyit, ha nem többet segít egy ügy érdekében. Tehát értsük jól, nem anyagi haszonszerzéssel gyanúsítom a csoportot, csak lássuk ezen nyugati perek természetét és gyakorlati hasznát.
Mianmarban – ahogy arról többször is írtam már – a szerzetesség is részese a megmozdulásoknak. A hátteréről is írtam már ennek, itt most egy példát szeretnék mutatni. Kyaw Swar Htay, későbbi szerzetesi nevén U Kaythara kilépett a rendből és katonának állt és most Geoge Michael-nek hívatja magát.
20 éves korában lett szerzetes az édesanyja unszolására. Burmában (értsd Mianmar) tradicionálisan nagy becsben áll az, aki legalább ideiglenesen bevonul szerzetesnek. A szegény családok már 7 éves kora körül elviszik a kolostorba a gyerekeket, elsősorban a megélhetési gondok miatt. A felnőt kor határára érve viszont amúgy is szokás elvonulni. A többség nem, de egy részük megmarad szerzetesnek.
Ennek fényében lehet megérteni azt is, hogy inkább számunkra furcsa, hogy valaki otthagyja a rendet. Az viszont a semmilyen élőlénynek ártani nem akaró buddhistáknak bárhol a világon furcsa lehet, hogyan tud valaki ilyen nagyot váltani. Akiről szól ez a bejegyzés megemlíti, hogy folyamatosan jelen volt a tüntetéseken, de igazán a ranguni külvárosban (Hlaing Tharyar városrészben) történt zavargások voltak a végső lökés, mely alapján a döntését meghozta.
Az egyik forrás megszólaltatta U Gambira-t, aki 2007-ben az ún. Sáfrányos Forradalomban vezető szerepet töltött be, melyért elítélték és bár fokozatosan csökkent a börtönben töltött éveinek száma, így is eltöltött négy évet ott (kemény fizikai munkára is kötelezve), majd Ausztráliában kért menedékjogot. Politikai szereplése miatt nem lehetett többé szerzetes sem.
U Gambira látja az árnyoldalát annak, amikor valaki ilyen elszánt.
blog E N S 𐌂 ... seregnyi lélek 