Magyarországon már mindenki számára ismert jelenség, hogy sok honfitársunk idegen földön keresi boldogulását. Nincs két egyforma eset, mégis közös szempontok alapján próbálunk eligazodni a miérteken és hogyanokon.
Van egy blog, mely csak ezzel a témával foglalkozik, és ahol akár országos bontásban is olvashatunk arról, hogy ki hogy éli meg új életét. Mostanában nem nagyon olvastam már, mert nagyon egyoldalúnak tűnt. A személyes ismerőseim beszámolói sokkal vegyesebb képet festettek mint a blogon olvasottak.
Két napja azonban egy üdítő kivétel érkezett a bejegyzések között, és ez elgondolkodtatott. Vajon tényleg mindent rendbe tesz az egzisztencia? És ha többnyire igen a válasz, akkor vajon az áldozat nem túl nagy mégis érte? Vagy egyszerűen nem csak az igényeink túl nagyok? Egy olyan ember esetében, akiben van a hazája, kultúrája iránt egy kis vonzalom, nemcsak ezek teszik kérdésessé a döntést. Nem mehetünk el a katonák kivándorlása mellett. Lélektanilag is érdekes, hogy egy hazát védő, életét kockára tevő, sokszor igénytelen katonai gyakorlatok körülményei között is magát feltaláló magyar ember könnyebben dönt-e egy külföldi munka mellett mint akit nem is hat meg, vagy el sem tud képzelni ilyesmit?
Meg kell különböztetni egy fontos dolgot. Sok katona (főleg tiszt, de altisztek is) külföldön a Magyar Honvédség keretében teljesít szolgálatot az EU vagy NATO vezetésében, különböző intézményeiben. Ők – nyilván – vissza fognak térni hazánkba, sőt az esetek egy részében itthonról kapják a fizetésüket is. (nyilván valahol vegyesen, vagy nem is itthonról.) Vannak azonban olyanok, akik egy ilyen szolgálat után ott maradnak. Talán, mert ott ismerik meg párjukat, talán mert képességeik miatt felajánlanak nekik egy pozíciót. Mindez nem elmélet, konkrét esetekről tudok.
Ám, míg utóbbi esetek nem mondhatók gyakoriaknak (márcsak az ilyen formában külföldön szolgálatot teljesítők létszáma miatt sem), addig a szerződéses, és kisebb részben hivatásos katonák (főleg tisztesek és altisztek, de tisztek is), nagyobb létszámú kivándorlása aggasztó. Honnan tudok róla? Facebook, fórumok és személyes beszélgetések révén, de ismerek személyesen is néhány ilyen sorsú embert.
A hivatkozott blog bejegyzésében felmerülnek a legfontosabb emberi tényezők. Az egyik ilyen a kor. Külföldön is évek kellenek egy kezdetleges egzisztencia megteremtéséhez. Ha valaki 45 éves korában kezdi, az ritkán mondhatja magát 55 éves kora előtt bebiztosítottnak és nyugodtnak. Éppen az érett felnőttkor, amit vélhetően végigüriz.
Van egy másik tényező is, amit máshol olvastam, de nagyon igaz. A tizenévesek még kevésbé testesülnek bele egy kultúrába. Az (mondjuk így) értelmiségiek már-már húszas, de harmincas éveikre beletestesülnek egy kultúrába, amire építkeznek felnőtt korukban, akár tudatalatt is. Így lehet az, hogy a külföldre (Angliába) kivándorolt ismerősöm arról számolt be, hogy míg barátja, aki életében nem járt ünnepekre, nem olvasott magyar irodalmat a 8 általános után, jobban szeret a haverokkal lógni, híreket legfeljebb bulvárt olvas, megtalálta a maga baráti körét és jól érzi magát ott, míg ő szenved. Mindkettőjüknél biztosított az egzisztencia. Mindkettőjük szereti az új hazáját. Ja, és mindkettő nagyjából egyformán (jól) beszéli az angolt.
Mi a baj? Furcsa, de a nyelv. Panaszkodó ismerősöm elmondta, hogy ő Angliában nehezebben talál barátokat. Olyanokat, akikkel le tud ülni és politikáról, kultúráról beszélni – ami őt érdekli. Nem azért, mert nincsenek ott ilyenek, hanem azért, mert ami nekünk Petőfi az nekik mondjuk John Keats. Ami nekünk a törökök, az nekik a franciák. Arról nem is beszélve, hogy ilyen társalgáshoz a nyelv magas szintű ismerete szükséges.
Végül, nem mehetünk el a hazaszeretet kérdése mellett sem. Beszélgetések és netes kommentek alapján kijelenthetem, hogy az emberek nagy része nem gondolja, hogy ma a katonák hazaszeretetből cselekszenek. A fő motiváció a pénz. Sokszor egyszerűen zsoldosoknak nevezik őket. Mennyire igaz ez?
Zsoldos az, aki annak az oldalán harcol (és végsősoron öl embert), aki többet fizet neki. Ám így nézve a magyar katonák nem nevezhetők zsoldosnak. Aki kimegy külföldre többnyire civil munkát vállal. Igaz, ebben az is közrejátszhat, hogy a hadsereg szinte mindenhol állampolgársághoz kötött, van, ahol a kettős állampolgárság is kizáró ok. A néhány példa, amiről tudok, is azt mutatja, hogy aki külföldön katonának áll, szövetséges államot választ. Hazaszeretetből? Részben.
Azért részben, mert ők is a kultúrát keresik. Azért mennek sokan Ausztriába – néha tudat alatti okként – , mert közel van, tiszta, közös történelmünk van vele és persze jól fizetnek. Látszik, hogy az okok között ott van a kultúra. Az ehhez való ragaszkodás már a hazaszeretet egy szelete.
Ne feledjük el közben, hogy mindenki, aki végelegesen elmegy az országból valamennyire zsoldos. Itt hagy egy országot. Nem fogyaszt, nem adózik, nem teszi bele személyiségét, kapcsolatait, életét.
Ám zsoldos-e az, aki a túlélésért (lehet nem is biológiailag, hanem egy alapvető életminőségért) harcol? Nem. Az ilyet harcosnak nevezzük.
Ha jól végiggondoljuk nem hozhatunk leegyszerűsítő következtetéseket. Le kell szögezni, hogy aki nem tapasztalja meg mi a hűség (hazához, házastárshoz) annak az élet mindig nehezebb, elviselhetetlenebb, értelmetlenebb lesz. Ám, aki megtalálja és megőrzi és tovább is adja ezt a hűséget, az bárhová is menjen a világban, hogy biztosítsa megélhetését, helyes döntést fog tudni hozni.
Tetszett a bejegyzés?
Tetszik Betöltés...
blog E N S 𐌂 ... seregnyi lélek 