Adoniram Judson a burmai történelem és kereszténység ismert alakja, akinek élete és munkássága jelentős hatást gyakorolt Burmára és a keresztény misszióra. Életéről a “To the Golden Shore” c. könyvből olvashatunk.
Néhány érdekesség:
Misszionárius munka: Adoniram Judson a burmai misszió egyik korai úttörője volt. 1813-ban, Burmába érkezése után, elkezdte terjeszteni a kereszténységet és az evangéliumot a helyi lakosság között. Az ő elkötelezettsége és kitartása az evangélium hirdetésében mély nyomot hagyott a burmai kereszténység történetében.
Nyelvfordítás: Judson nagy hangsúlyt fektetett a burmai nyelv és irodalom tanulmányozására. Az ő munkássága alapvető fontosságú volt a Bibliához való burmai fordításban, amely lehetővé tette a helyi emberek számára, hogy az Isten igéjét anyanyelvükön olvashassák és értsék. A burmai nyelvben végzett fordítómunkája nagymértékben hozzájárult a vallási és kulturális identitás megerősítéséhez.
A burmai társadalom befolyásolása: Judson nemcsak a vallási területen, hanem a burmai társadalom más szempontjaiban is jelentős hatást gyakorolt. Az ő munkássága az oktatás és az egészségügy terén is kiemelkedő volt. Alapított iskolákat és kórházakat, amelyek segítettek a burmai embereknek az oktatásban és az egészségügyben való fejlődésben.
A Karen népesség és kapcsolata: Judsonnak különösen közel állt a Karen népesség, akik részben már keresztény hitre tértek. Az ő kapcsolata és munkája segítette a burmai és Karen közösségek közötti kölcsönös megértést és együttműködést. A burmaiak és Karen közötti feszült viszonyban játszott szerepet a vallási és kulturális híd kialakításában.
Adoniram Judsonnak és feleségének, Ann Judsonnak, négy gyermekük született. Ann Judson 1826-ban, a harmincas évei elején, a családdal együtt Burmában halt meg. Ann Judson a burmai misszióban tevékenykedett, és hatalmas erőfeszítéseket tett a burmaiak megtérítése és a vallási oktatás terén.
Adoniram Judson tovább folytatta a missziós munkát és a burmai emberek szolgálatát Ann halála után. Az ő további éveiben is számos nehézséggel szembesült, beleértve a betegségeket és az elzártságot. Végül Adoniram Judson 1850-ben, azaz hat évvel felesége halála után, Burmában halt meg.
Adoniram Judson temetése Burma területén történt, ahol évtizedeken keresztül szolgált és hatalmas hatást gyakorolt.
Scot Marciel Indonézia, majd 2016 és 2020 között az Egyesült Államok mianmari nagykövete volt, jelenleg pedig a Stanford Egyetem Walter H. Shorenstein Ázsia-csendes-óceáni Kutatóközpontjához tartozó Freeman Spogli Nemzetközi Tanulmányok Intézetének Oksenberg-Rohlen ösztöndíjasa. Nemrégiben a The Irrawaddy főszerkesztőjével, Aung Zaw Aung Zaw-val beszélgetett többek között a mianmari ellenállásnak nyújtott nem halálos segítséget engedélyező új amerikai jogszabályról, valamint a mianmari junta nemzetközi elszigetelésére irányuló erőfeszítésekről és a válság sújtotta ország 2023-as kilátásairól.
AUNG ZAW: 2023 nehéz év lesz Mianmar és a mianmari nép számára. A rezsimnek különböző frontokon nagyon ellenálló és növekvő ellenállással kell szembenéznie. A múlt héten meglepő híreket kaptunk. Az amerikai kongresszus elfogadta a 2023-as nemzetvédelmi felhatalmazási törvényt (NDAA); engedélyezi a civil társadalom és a mianmari politikai foglyok támogatását, és jelentős mértékben megemlíti az etnikai fegyveres szervezetek (EAO-k), a polgári Nemzeti Egységkormány (NUG) és annak fegyveres szárnya, a Népvédelmi Erők (PDF) nevét. Nem halálos segítséget nyújt a mianmari ellenállók és politikai csoportok támogatására. Hogyan látja ezt a törvényjavaslatot, és hogyan fog működni a mianmari viszonyok között?
SCOT MARCIEL: Fontos megjegyezni, hogy a törvényjavaslat nagy része csak engedélyezi a dolgokat, például a finanszírozást, ami nagyszerű, de valójában nem biztosít pénzt. Tehát ez leginkább egy határozott üzenet a Kongresszus részéről a mianmari népnek, de a Biden-kormányzatnak is, hogy bátrabb, aktívabb megközelítést akarnak. Az az érzésem, hogy a Biden-kormányzat amúgy is ebbe az irányba halad, így ez a törvényjavaslat arra fogja ösztönözni a kormányt, hogy az eddigi úton haladjon, de talán gyorsabban.
A helyszínen az ellenálló csoportok és az ellenzéki csoportok nagyon izgatottak. Valahogy megerősödött a lelkük. Üdvözlik a törvényjavaslatot. A mianmari emberek általában, valamint az ellenzéki és demokratikus erők mindig támogatják, hogy az USA többet tegyen. A rezsim elég határozottan reagált. Azt mondták, hogy ez a szuverenitás megsértése és a belügyekbe való beavatkozás. Szóval, hogyan látja ezt a “nem halálos segítséget”?
Nem hiszem, hogy még nem tudjuk pontosan, mi fog történni. Mint mondtam, a törvényjavaslat engedélyezi a finanszírozást, de az már egy külön kérdés, hogy lesz-e rá pénz, és ha igen, hogyan fogja a Biden-kormányzat felhasználni. De minden bizonnyal juthat pénz az oktatásra, az egészségügyre – ismétlem, nem a juntának, hanem a demokráciapárti erőknek, akár az NUG-nak, akár esetleg etnikai fegyveres csoportoknak. Úgy értem, [korábban] nyújtottunk segítséget például a karen egészségügyi minisztériumnak, még akkor is, amikor én [nagykövetként] ott voltam, tehát ennél többet is lehetne tenni, még esetleg a kormányzásra irányuló erőfeszítésekre is. Meg kell néznünk, hogy a Biden-kormányzat hogyan dönt.
A jogszabály említést tesz az NUG-ról, a PDF-ekről és az EAO-król.
Igen, így van. Ismétlem, meg kell néznünk, hogy a Biden-kormányzat hogyan dönt a felhatalmazás felhasználásáról. De az biztos, hogy ez azt az üzenetet közvetíti, hogy a Kongresszus úgy véli, hogy a kormányzatnak finanszírozást kell nyújtania ezeknek a szervezeteknek. Az egyik fontos tényező az lenne, hogy a világ bármely pontján az Egyesült Államokban elég magasak az elszámoltathatósági normák a pénzzel kapcsolatban. Nem az emberi jogok értelmében vett elszámoltathatóságra gondolok. Bármely szervezetnek, amelynek az USA kormánya támogatást nyújt, bizonyítania kell, hogy a pénzt arra költi, amire mondja, és hogy a pénz nem megy máshová.
A múlt héten érdekes hírek érkeztek az ENSZ Biztonsági Tanácsának Mianmarról szóló határozatáról. Évtizedek óta először követelik az összes politikai fogoly, köztük Daw Aung San Suu Kyi állami tanácsos és U Win Myint elnök szabadon bocsátását, valamint az ellenségeskedések és a lakossággal szembeni agresszió azonnali beszüntetését. Tehát mélységes aggodalmát fejezte ki, de mi következik ezután? Milyen intézkedéseknek kellene következniük?
Valójában meglepődtem, amikor megláttam az állásfoglalást. Amikor az ember megpróbál megszerezni egy biztonsági tanácsi határozatot, kompromisszumokat kell kötnie, hogy elkerülje a vétókat. Biztos vagyok benne, hogy egyesek még erősebb megfogalmazást akartak, de a tárgyalások során enyhíteniük kellett a szöveget. Mégis úgy gondolom, hogy a határozat egy nagyon erős szimbolikus üzenet a demokrácia és az ellenállás támogatásáról. És egy nagyon erős üzenet – amelyet Oroszország és Kína is támogatott – a junta számára, hogy nem nyer támogatást, sőt, lehet, hogy elveszíti azt. Én visszafognám a várakozásaimat azzal kapcsolatban, hogy mi várható a nyomon követésként, csak azért, mert a Biztonsági Tanáccsal mindent meg kell tárgyalni. És ha Oroszország, Kína vagy bárki más nem ért egyet, akkor leállíthatják. Különösen Oroszország és Kína, mert nekik vétójoguk van.
Érdekes látni, hogy Kína és Oroszország ezúttal nem támogatta a rezsimet. India is. Miközben beszélgetünk, egy újonnan kinevezett kínai különmegbízott állítólag Mianmarba repül, hogy találkozzon a rezsimmel. Kínának nagy tétje van Mianmar stabilitásában, a befektetésekkel, az Övezet és Út kezdeményezés infrastrukturális projektjeivel. Kínát elítélték a rezsim és a hadsereg támogatása miatt. Bármit is tesz az USA, Kína nagyon óvatos lesz, ha nem is ellenzi. Mit gondol arról, amit Kína tesz? Oroszország pedig a puccs óta a legfontosabb ország a mianmari hadsereg hardverrel való támogatása terén. A rezsim légiereje orosz vadászgépeket és helikoptereket használ a lakosság bombázására és az ellenálló erők elleni támadásra. Tehát két nagy ország támogatja a rezsimet.
Az az érzésem, hogy Kína végső soron meglehetősen pragmatikus. Örömmel dolgozott együtt a régi katonai rezsimmel, ahogy önök is emlékeznek rá, de aztán tökéletesen örömmel dolgozott együtt az NLD [Nemzeti Liga a Demokráciáért] kormányával is, amellyel jó kapcsolatokat ápolt. És feltételezem, hogy azért dolgozik együtt a juntával, mert a junta legalábbis látszólag hatalmon van. De nem hiszem, hogy mély kötődés vagy lojalitás lenne köztük. Azt hiszem, ha a hadsereg ellen felsorakozott különböző erők képesek lennének kiszorítani a hadsereget a hatalomból, Kína szívesen dolgozna együtt ezekkel az erőkkel a kormányban. És fontos, hogy világossá tegyük, hogy ez nem amerikai-kínai kérdés. [Ez egy belső mianmari kérdés, és nem akarjuk, hogy amerikai-kínai ügy legyen belőle. Ez az egyik oka annak, hogy az USA részéről talán némi óvatosságot tanúsítunk. Attól tartanak, hogy ha túl sokat tesznek, akkor Kína még erősebb támogatásra ingerelheti a juntát, és akkor az ügy amerikai-kínai kérdéssé válik, aminek nem kellene lennie, és ami nem is az.
Oroszországnak kevesebb érdeke van Mianmarban, mint Kínának. Úgy gondolom, hogy [Vlagyimir] Putyin [orosz elnök] szeret bárhol, ahol csak tud, bajt keverni, és befolyást szerezni, ahol csak tud. És ebben az esetben fegyvereket eladni és pénzt keresni. De nem hiszem, hogy megint csak van valami mély, hosszú távú kötődés. Ez csak egy lehetőség Oroszország számára. De természetesen Oroszországnak is megvannak a maga problémái. És ha megfordítjuk, a junta szempontjából az Oroszországgal való szoros együttműködés lehetővé teszi számukra, hogy elkerüljék a Kínától való túlzott függést, amit minden bizonnyal szeretnének. De ismétlem, nem hiszem, hogy Oroszországnak nagyon jelentős hosszú távú érdekei lennének [Mianmarban]. Ez csak egy lehetőség számukra.
Mint mondta, Kína nagyon pragmatikus. Kína rugalmas is tud lenni. Bármilyen változások történnek is Mianmarban, a pozíciója nem rögzített. Ez a pragmatizmus alapjain nyugszik. Akár az ellenzéki erőkről, akár az EAO-król, akár a demokratikus erőkről, akár a juntáról van szó, át tud állni a másik oldalra. Mindenkivel barátkozik.
És ezért van értelme, hogy az NUG és az EAO-k a kínaiakkal folytatott beszélgetéseik során világossá tegyék, hogy nem ellenségesek Kínával szemben. Mert bármelyik kormány, amelyik létrejön, legalább ésszerű kapcsolatot kell ápolnia Kínával.
A kínai kormány valószínűleg érzi, hogy ez a rezsim nem tarthat sokáig, hogy nincs jövője, és hogy Pekingnek jobb, ha egy stabilabb, támogatott kormánnyal áll kapcsolatban, igaz?
Szerintem ez igaz. Egy ideje már világos, hogy a junta talán képes lesz egy ideig hatalmon maradni pusztán a puszta brutalitás révén, de egyáltalán nincs bizonyíték arra, hogy a junta képes lesz stabilizálni vagy hatékonyan kormányozni az országot, vagy bármilyen népi támogatást szerezni. A kínaiak tudják ezt. Az ellenállási erők számára sok szempontból az a kihívás, hogy miközben megpróbálják legyőzni a juntát, politikai oldalról is meg kell mutatniuk, hogy stabil alternatívát kínálnak, amely képes lesz legyőzni a különböző etnikai csoportok közötti történelmi bizalmatlanságot. [Ez] nem könnyű, és nem is megy egyik napról a másikra. De azt hiszem, minél inkább ez történik, és minél inkább látják a külső kormányok, hogy legalább egy útról, egy ütemtervről van megállapodás – még ha a részleteket idővel ki is kell dolgozni -, annál könnyebb lesz más kormányoknak belátniuk, hogy van a juntával szemben egy olyan alternatíva, amely nagyobb stabilitást kínál.
Ez aggodalomra ad okot az ellenzék és a mianmari emberek számára, mivel az egység meglehetősen ritka. De mivel az ellenállás erős – bár az elmúlt két évben volt néhány hullámvölgy -, úgy tűnik, hogy meg kell érteniük, hogy valamiféle közös alapnak kell lennie, ha nem is egységes frontnak. Ha nem, akkor semmiféle segítség, beleértve az NDAA által engedélyezettet is, nem fog megérkezni, mert az ellenállási erőkből hiányzik a közös megértés vagy az egység.
Ez igazán nagy kihívás. Mianmarban azt hallani, hogy “Sok nézeteltérésen túlléptünk, és most már együtt dolgozunk”. Ami igaz is, bizonyára sok változás történt. Egységes a szándék, legalábbis sokak között, hogy kiszorítsák a hadsereget a hatalomból. De aztán jön a következő szakasz: “És aztán?”. Szerintem irreális elvárás, hogy részletes tervrajzot várjunk arról, hogy pontosan hogyan is nézhet ki egy jövőbeli szövetségi demokrácia. Ez valószínűleg évekbe telhet. De minél inkább sikerül megegyezni legalább az alapelvekben, mint például a Szövetségi Demokrácia Chartában felvázoltak, és az előre vezető útról – “Íme, mi lesz a tervünk a következő két évre” -, az sokat segít mind a külföldi kormányoknak, mind a mianmari népnek. Más kormányoknak is alternatívát nyújt a junta által javasolt – utálom egyáltalán “választásoknak” nevezni, de amit ők “választásoknak” neveznek – választásokkal szemben. Mindannyian tudjuk, hogy ezek teljes csalás lesznek, és nem oldják meg a problémákat, de amennyiben az ellenzék, az ellenállás megmutatja, hogy “Hé, itt a mi utunk”, akkor ez megkönnyíti a kormányok számára, hogy azt mondják: “Igen, mi nem támogatjuk ezeket a választásokat, vagy nem fogadjuk el ezeket a választásokat”.
Úgy tűnik, hogy a rezsim folytatja a választásokat. Néhány kormány támogathatja őket, mert úgy érzik, hogy ez az egyetlen módja az ország stabilizálásának. A rezsim számára ez a hatalmának kiterjesztéséről és uralmának legitimálásáról szól. Ebben a tekintetben mit várhatunk az ASEAN-tól? Ön volt az Egyesült Államok indonéziai nagykövete [2010-13]. A következő évben Indonézia tölti be az ASEAN elnöki tisztségét. Ön szerint Indonézia más lesz, mint Kambodzsa? Ez egy alvó óriás, egy hatalmas ország, politikailag erős, és az ottani reformoknak köszönhetően az egyik legígéretesebb ország a régióban. Mianmarral kapcsolatban Indonézia eddig elég határozott álláspontot képviselt. Ez elég meglepő, nem igaz?
Kicsit meglepő, de nem annyira, ha nem felejtjük el, hogy Indonézia hosszú utat tett meg belsőleg. Fontos számukra a demokrácia, de a megfelelő kormányzás is. Úgy értem, Mianmarban nem hiszem, hogy helyes lenne azt mondani, hogy csak a demokráciáról van szó. Nem vagyok mianmari, de az az érzésem, hogy az emberek nemcsak azért állnak ellen, mert demokráciát akarnak, hanem azért is, mert reményt akarnak a jövőjükre nézve. És úgy gondolom, hogy [Indonézia] nem akar egy olyan Mianmart látni, amely szétesőben van és hosszú éveken keresztül humanitárius válságban van. Ezért arra számítok, hogy [Indonézia], beleértve Retno Marsudi külügyminisztert is, elég aktív lesz. Minden bizonnyal jobban szimpatizálnak a demokrácia erőivel és nyitottabbak a változásra. Úgy vélem azonban, hogy az ASEAN egésze valószínűleg megosztott marad. Nem tudom, miről szólt ez a nemrégiben Bangkokban tartott találkozó [amelyet Thaiföld szervezett, és amelyen a junta külügyminisztere, valamint thaiföldi, vietnami, laoszi és kambodzsai kollégái vettek részt]. Nem tűnt jónak, de nem tudom biztosan megmondani. Egyes ASEAN-országok számára fennáll a kísértés, hogy elfogadják a választások eredményét, csak azért, mert nem látnak más kiutat a válságból. A mianmariak számára tehát az a kihívás, hogy elmagyarázzák ezeknek a kormányoknak, hogy ezek a választások miért nem jelentenek kiutat a válságból. Mert nem fogják megoldani az alapvető problémát… Először is, sok szempontból vicc lesz, nagyon korlátozott részvétellel és valószínűleg jelentős erőszakkal, de azért is, mert nagyon sok politikai vezető és aktivista börtönben van. Nem fognak a válságból kivezető útként szolgálni. És ez a legfontosabb üzenet, amit az ASEAN és más országok kormányainak, amelyek kiutat keresnek a jelenlegi helyzetből, meg kell hallaniuk.
Különösen a szomszédos országoknak, köztük Thaiföldnek. Thaiföld egy olyan ország, amely befogadta a menekülteket, menedékkérőket, menekülő aktivistákat és politikusokat. Humanitárius szempontból Thaiföld kedves volt azokkal, akik ide érkeztek. De Thaiföld is nagyon aggódik a mellettük égő ház miatt. Most is lángokban áll. Tavaly egy humanitárius folyosóról, amerikai segítségről és a határ menti menekülttáborokról beszéltünk. És a menekülthelyzet biztonsági kihívásairól is. Ha az USA többet akar tenni, akkor többet kell tárgyalnia Thaifölddel, amely kulcsfontosságú ország, ha változásra van szükség.
Egyetértek azzal, hogy Thaiföld kritikus fontosságú. A thaiföldiek tudják, mi történik Mianmarban. Tudniuk kell, hogy a junta nem jelenti a stabilitás forrását a jövőben. Kapcsolatokat ápolnak a hadsereggel, így nem akarják azokat felborítani. Nem vagyok érintett, de el tudom képzelni, hogy az amerikai tisztviselők rendszeresen beszélnek thaiföldi tisztviselőkkel erről, mind a politikai, mind a humanitárius oldalról. Thaiföldet egy kicsit is ismerve, nem várhatjuk vagy kérhetjük a thaiföldiaktól, hogy valami nagyszabású bejelentést tegyenek. Inkább csak pragmatikusan, a helyszínen tegyenek meg mindent, amit csak lehet, hogy segítsenek a menedékkérő embereknek, de azt is, hogy megkönnyítsék a Mianmarba érkező segélyek bejutását, mert minél több segély érkezik az emberek megsegítésére, annál inkább nem érzik majd szükségét, hogy Thaiföldre jöjjenek. Ez tehát az ő érdekük. A thaiföldieknek azonban ezt politikai okokból meglehetősen csendben kellene megtenniük.
Visszatérve a korábbi kérdésre, hogy mit várnak a mianmariak, ez nem csak a demokráciáról szól. Hanem arról, hogy a kormány átlátható legyen. Még ha ez egy autoriter modell is, akkor is azt akarjuk, hogy a kormány átlátható legyen. Nem akarják, hogy az országot gengszterek és bűnözők irányítsák. Ma Mianmart nyilvánvalóan gengszterek és bűnözők irányítják.
Mi, amerikaiak mindig is a demokráciát részesítettük előnyben. Szeretjük a demokráciát és az egyéni jogok védelmét. Egyetlen kormány sem tökéletes demokrácia, beleértve a sajátunkat is. Mindannyiunknak vannak hibái. De vannak olyan kormányok, amelyek inkább a tekintélyelvű oldalon állnak, de még mindig sok szolgáltatást és előnyt nyújtanak a lakosságnak. És amelyek nem bombázzák és kínozzák őket naponta halálra, mint a junta. Ahogy már korábban is mondtam, a junta a legrosszabb rezsim Délkelet-Ázsiában a vörös khmerek óta. Semmi jót nem tesznek az országért vagy a világért. Minden negatív. Mindig veszélyes azt mondani, hogy “bármi jobb lenne”. De ebben az esetben szinte bármi jobb lenne. Ennek ellenére nem hiszem, hogy a mianmari embereknek be kell érniük egy pocsék kormánnyal, amely csak egy kicsit jobb, mint a junta. Szerintem az emberek ennél többet várhatnak és többet is várnak. Ideális esetben ez a demokrácia egy szövetségi rendszerben. Legalább egy olyan kormányt, amely nem mészárolja le a népét, amely nyújt némi szolgáltatást, némi átláthatóságot, és visszaadja a reményt, amelyet sokan éreztek az előző évtizedben.
Az elmúlt két évben mindaz, amiben az ország reménykedett és amit az előző 10 évben felépített, elszállt. A fiatalabb generációból, amely sok jó képességgel rendelkezik, sokan elhagyták az országot. Őket látva reményteljesebb vagyok, mert nyelvileg, technológiailag és készségek tekintetében jobban felszereltek. Jobban ki vannak téve a külvilágnak, reményteljesebbek, tudják, hogyan kell tárgyalni, tudják, hogyan kell dolgozni, így azt hiszem, ez reményt ad az országnak. De tényleg reménytelennek érezzük, ahogy a rezsim viselkedik.
Igen, ez az. Nincs remény az ország számára, amíg ez a rezsim van hatalmon. Még ha néhány embernek vannak is ilyen vagy olyan aggodalmai a NUG-gal vagy más ellenálló erőkkel kapcsolatban, a NUG, néhány ERO és más, a junta ellen küzdő csoportok sok reményt és a valódi fejlődés lehetőségét kínálják. A junta mindebből semmit sem kínál. Mindannyian tudjuk, mi fog történni, ha hatalmon maradnak.
Visszatérve az NDAA-ra, mire számít a rezsim és annak cimborái elleni szélesebb körű szankciók tekintetében? Mit mond a mianmari embereknek, akik azt szeretnék, ha a rezsim komolyan megbűnhődne, és véget vetnének a túléléshez szükséges pénzeszközök és egyéb támogatások áramlásának, beleértve a gáz- és olajeladásokból származó bevételeket is? Mit lát ezen a területen?
Nem beszéltem washingtoni emberekkel, így nem tudom, hogy konkrétan mit terveznek. Tudom, hogy rendszeresen vizsgálják, milyen szankcióknak lehet tényleges hatása, különösen a juntához és a juntát támogató emberekhez áramló pénzeszközökre, így arra számítok, hogy további szankciókat fognak alkalmazni, de nem tudom, konkrétan melyeket. Hogy az amerikai kormány fog-e szankciókat bevezetni a MOGE [Myanmar Oil and Gas Enterprise] ellen, azt nem tudom. Tudom, hogy ezt már fontolóra vették. Azt hiszem, voltak aggályok azzal kapcsolatban, hogy ez esetleg áramkimaradáshoz vezethet mind Yangonban, mind pedig Thaiföldön, ami – tudom, hogy sokan szeretnék azt hinni, hogy ez egy könnyű válasz; ez nem könnyű. Ha könnyű lenne, már megtették volna. Ez bonyolult, de feltételezem, hogy a kormányzat továbbra is vizsgálja és tanulmányozza ezt a kérdést.
Meséljen nekünk az oroszországi kapcsolatról. A rezsim továbbra is kap vadászgépeket Kínától és Oroszországtól is, és ezekkel támadja az ország azon részeit, ahol erős az ellenállás. Szívszorító látni a szinte mindennapos bombázásokat és légitámadásokat ártatlan emberek ellen, akiknek az életét veszítik. Mit tehet az Egyesült Államok és más partnerek és szereplők az ENSZ szintjén vagy más nemzetközi szinteken, hogy megállítsák a katonai hardver és segítség áramlását?
Nagyon nehéz megállítani az Oroszországból érkező vadászgépek és fegyverek áramlását. Mi is szankciókkal sújtjuk Oroszországot – különböző okokból, Ukrajnával kapcsolatban. Tehát már most is mindent megteszünk Oroszországgal szemben, amit csak tudunk. Láttam, hogy különböző személyek és csoportok megemlítették, hogy nagyobb erőfeszítéseket kellene tenni a repülőgép-üzemanyag szankcionálására. Nem ismerem az ellátási lánc működésének részleteit, de természetesen remélem és elvárom, hogy az USA a hasonlóan gondolkodó kormányokkal együtt megvizsgálja, hogy van-e mód arra, hogy elvágjuk ezt az áramlást, vagy legalábbis megnehezítsük a repülőgép-üzemanyag beszerzését, mert üzemanyag nélkül természetesen a repülőgépek nem tudnak repülni.
Hogyan látja Mianmar politikai helyzetét 2023-ban?
Szerintem folytatódni fog az, amit eddig is láttunk, vagyis lassú és folyamatos generációváltás lesz az ellenállási mozgalomban, a fiatalabbak egyre nagyobb szerepet játszanak, és szerintem ez folytatódni fog. Remélem, hogy további előrelépést fogunk látni a különböző közösségek közötti kapcsolatok kiépítésében, akiknek hasonló céljaik vannak. Szerintem ez valószínű, de sok kemény munkára van szükség, és le kell győzni néhány régi gondolkodási formát. Nem látom, hogy a junta erősödni fog; valószínűleg tovább veszít erejéből, de nagyon nehéz megjósolni, hogy pontosan mi fog történni. Bárcsak azt mondhatnám, hogy csodát fogunk látni, és hat hónapon belül minden megoldódik. Úgy gondolom, hogy sajnos valószínűbb, hogy a terepen ugyanezt fogjuk látni, miközben a junta fokozatosan gyengül, az ellene szövetséges erők, a mianmari nép pedig megerősödik, és remélhetőleg képes lesz helyi szinten kormányozni az ország több részén, beleértve az oktatást és mindezeket a jövő szempontjából kulcsfontosságú dolgokat. Tehát a csúcson lévő szalagcímek helyett inkább a földi szintre figyelnék. Mert – ezt önök is tudják, és az országon belüli emberek is tudják – a fiatalok nagyon sok oktatásból kimaradtak. A 2023-as év egyik legfontosabb területe, hogy több, nem junta-alapú iskolát hozzunk létre és működtessünk, és hogy az ország több részén jobb minőségű helyi kormányzást biztosítsunk.
Mianmarban igazából semmi sem változott, amióta egy katonai puccs 2021 február óta átvette a hatalmat. Ha el is fogadjuk a junta nézőpontját a választási csalások kapcsán, akkor is igaz, hogy a beígért demokratikus választások csaknem két év óta nem történtek meg, hiába ennek ígérete. Ellenben sok ezer bebörtönzött és sok száz halott mutatja, hogy valaminek pedig történnie kellene. Ahogyan az a Jel magazinban nyilatkoztam 2021-ben nem látni majd ennek a konfliktusnak a végét. Két okból gondoltam ezt akkor így: egyrészt mert a Mianmar hozzászokott a katonai diktatúrához, és mert a függetlenedése óta szinte állandó etnikai és polgárháborús körülmények között van a társadalom. Másfelől nagyhatalmak szorításában van, egyfelől Kína, másik oldalán pedig India. Az ASEAN tagsága talán az egyetlen, ami segíthetne rajta, mintegy harmadik félként, de az eddigiek fényében kijelenthető, hogy erőtlen az előzőekkel való küzdelmében (már amilyen mértékben legalábbis próbálkozik).
Írtam, hogy tavaly sok ezer politikai foglyot engedtek szabadon, majd idén január 4-én (a függetlenség napján) újabb sok ezret. Ez részben a nemzetközi politikának üzenet, részint a fogvatartás nehézségeinek enyhítése. Persze nem kizárható az sem, hogy van benne egy rendszermegszilárdítási akarat is, ami nem feltétlenül trükkös és sötét erők által motivált.
Január 1-jén például több kitüntetést adtak át. A kitüntetettek a katonai jutna több évtizedre visszanyúló vezetői és juntaközelieknek szánták (sokszor már csak a gyermekeik vehették át az elismerést). Mindez egyértelmű politikai üzenet. Ahogyan az is, hogy kitüntették az ebben a blogból is jól ismert Ashin Wirathu szerzetest, aki (némi gúnnyal) a buddhista Bin Ladenként vonult a köztudatba és került a Time címlapjára is.
Talán meglepő a keresztényekhez való kapcsolata a juntának. Számomra is meglepő hír fogadott, amikor december végén a junta vezetőjét a burmai katolikus vezetővel láttam egy fotón. Min Aung Hlaing ugyanis elment karácsonykor a templomba, hogy a (katolikus) keresztényekkel együtt ünnepeljen (vagy legalábbis tiszteletét tegye náluk.)
Első ránézésre a katolikusok részéről adományozott festmény (amellett hogy még burmai szemmel is giccsnek nevezhető) angol feliratú volt (Home Sweet Home), ami akár nagyon szofisztikált gúny is lehetett.
Bo bíboros bár mindig diplomatikus távolságtartással, de korántsem rébuszokban beszélt, amikor Mianmar helyzetéről szólalt meg. Határozott álláspontja főleg a békére irányult, elítélve a katolikus egyházat ért támadásokat (értsd: templomok felégetése stb.)
Min Aung Hlaing mellett ott volt felesége, Kyu Kyu Hla és tábornoka Ye Win Oo altábornagy, a rezsim igazgatási szervének, az Államigazgatási Tanácsnak (State Administration Council,) a főtitkára és egyben a katonai nemzetbiztonsági szolgálat feje, vele is együtt tartott felesége Nilar.
Vajon a katolikus egyház diplomatikusan egyensúlyoz (Min Aung Hlaing szinte biztosan), vagy erőtlensége okán már csak kapaszkodik abba, ami fent tartja?
A Deutsche Welle készített egy dokumentumfilmet a mianmari konfliktusról.
“Naing Myel Htet Kyaw azt mondja: “Fegyvert kell ragadnunk. A szüleim támogatják ezt.” A 18 éves fiú a mianmari hadsereg ellen harcol. Ő az egyik legfiatalabb tagja a 2021-es mianmari katonai puccs óta formálódó lázadó erőknek. A fegyveres ellenálláshoz csatlakozók közül sokan elég fiatalok. Néhányan iskolai egyenruhájukat és tantermüket cserélték el fegyverekre és egy dzsungeltáborra, hogy folytassák a harcot az ország katonai vezetői ellen. Alapvetően demokráciapárti erőként tekintenek magukra, de nem haboznak brutális gerillataktikákhoz folyamodni. Dennis és Patrick Weinert a harcok sújtotta lázadó területekről tudósít, és az ellenállás egyik titkos bázisán találkozik a harcosokkal.”
Miközben Európában a fókusz Ukrajnára helyeződik, más fegyveres konfliktusok e hírek árnyékába kerülve kevésbé feltűnőek, az erőszak jelentősebbé válhat így, illetve hasznot húzhat belőle egy harmadik fél. A konfliktus kezelésének módja a nagyobb nemzetközi figyelem visszanyerése és a buddhista közösségek támogatása is lehetne.
Mianmar több mint 50 millió lakosú ország, területileg hétszer nagyobb hazánknál. Sokunk számára korábbi nevén, Burmaként ismerős, vagy akár Orwell Burmai napok regényéről, ami az angol gyarmati időkben íródott. „Az Irrawaddy folyó kiszélesedő torkolatának öblében, Birma bejáratánál fekszik Rangoon kikötője. A félvad hely egyetlen európai jellegű része a part sárga homokkal és belehengerelt kavicsszemekkel képezett sétánya, pálmákkal és agavékkal díszítve.” – írta Rejtő Jenő „Az elveszett cirkáló” című kalandregényében. Mianmar (Burma) gyönyörű ország, de a belpolitikai helyzete miatt akár ma is igaz lenne rá a félvad jelző.
2021. február elsején – az előző év választásait érvénytelennek nyilvánítva – a Tatmadaw (Mianmar hadereje és meghatározó politikai-hatalmi csoportja) átvette az irányítást az ország felett. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa az Oroszországi Föderáció és a Kínai Népköztársaság (Kína) hatására nem tett lépéseket, lényegében az ország belügyének minősítve az eseményt. Az említett két ország aztán elsőként is tett gesztusokat az ország új vezetői felé. Kína ugyanakkor lehetőséget láthat abban, hogy Oroszország tudja majd kapcsolatait szorosan tartani, így például a kereskedelmi (katonai) kapcsolatai gyengülése kedvező lehetőségeket teremt számára.
A februári eseményeket követően az ASEAN (Association of Southeast Asian Nations – Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) részben tagországának érintettsége miatt, részben a nemzetközi elvárás hatására – hogy a szervezet oldja meg a problémát – igyekezett választ találni a puccsra, és az annak következményeként kialakult fegyveres konfliktusra. 2021. áprilisban el is fogadtak néhány megoldási javaslatot, köztük egy ASEAN-megbízott kinevezését (Erywan Yusof), azonban maga a kinevezési folyamat több hónapba telt, majd a megbízott el sem jutott Mianmarba. Az ASEAN a humanitárius segélyeit sem tudta eljuttatni a megfelelő helyekre. Mindehhez járul az is, hogy az ENSZ különmegbízottja, Christine Burgener vagy az ENSZ emberi jogi különmegbízottja Tom Andreas sem mehet az ország határain belülre – a kormány engedélye híján. Az ASEAN vezetői később úgy döntöttek, hogy kizárják Min Aung Hlaingot – a Tatmadaw első számú vezetőjét, a puccs óta az ország miniszterelnökét – az október 26-i csúcstalálkozójukról.
A helyzetet bonyolítja, hogy a közelmúltban inkább a rohingya (főleg muszlim) kisebbség helyzetére esett a fókusz, amellyel a hágai székhelyű Nemzetközi Bíróság is foglalkozott, de az általa előírtak teljesítését először a koronavírus (COVID-19) miatt elhalasztották, majd a puccs miatt vált kérdésessé annak végrehajtása. Vallási nézőpontból is érdekesek az események, amennyiben a rohingya helyzetet és a puccsot leginkább Malajzia és Indonézia ítélte el, amelyek a régió legnagyobb muszlim lakosságát tudják magukénak. Ugyanakkor a rohingya menekülteket nem kívánták fogadni, ami a világ más táján élő muszlimok szemében erősítette a távol-keleti iszlám gyengeségének rég meglévő képzetét, mások pedig az iszlám szolidaritás hiányát látták ebben.
Az ENSZ Közgyűlése 75/287. számú határozata, mely számos aggodalomnak ad hangot, például az erőszak terjedésére hívja fel a figyelmet. A legtöbb ország fel is hagyott azzal, hogy az országba fegyvereket szállítson, ezzel is akadályozva az erőszak eszkalálódását. Ennek eredményessége azonban kérdéses maradt, mert Kína, Oroszország, Szerbia és India nem tartja be ezt maradéktalanul, és továbbra is szállít fegyvereket Mianmar számára.
2022. március 15-én az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 49. rendes ülésén Mianmarral kapcsolatban elfogadott jelentés újabb mérföldköve lett a nemzetközi figyelemnek a figyelem vákuumának tengerében, amely számos, – több esetben fegyveresen elkövetett – emberi jogokat érintő problémára hívja fel a figyelmet.
A fegyveres támadások egyrészt a Tatmadaw részéről indulnak, másrészt a helyi – Mianmarban több száz milícia működik – fegyveres csoportok ellenállása által. Az sem kizárt azonban, hogy ezek a fegyveres csoportok csak az ellenállás mögé bújva igyekeznek saját, például szeparatista vagy illegális drog-, műkincskereskedelmi tevékenységeiket elfedni. A fegyveres harc áldozatai között gyerekek is vannak, a célpontok között a – sokszor menekültek által használt – szakrális helyek is szerepeltek.
A puccs következtében megalakult Nemzeti Egységkormány (National Unity Government – NUG) bár szimbolikus erővel bír, sem eszközben, sem nemzetközi támogatásban nem tud valódi segítséget nyújtani. Azok a milíciák, melyek a NUG mellé állnak, általában csak jelképesen veszik fel a NUG fegyveres erőit jelző PDF (People’s Defence Forces – Népi Védelmi Erők) nevet, de maradnak saját struktúrájukban és nem kapnak másfajta logisztikai támogatást sem, a korábbiakkal ellentétben.
A vallás szerepe a konfliktusban összetettebb, mint régebben. Híres lett a mianmari 2007-es ún. sárfányos forradalom (az esemény nagyszámban résztvevő szerzeteseinek ruhájának színe miatt), amikor gazdasági és politikai tiltakozások és tüntetések sorozata bontakozott ki. A valláshoz tehát hagyományosan kötődik a politizálás az országban, különösen a buddhista közösséghez.
A szangha, vagyis a buddhista szerzetesközösség tagjai nem alkotnak homogén csoportot. Egy részük a korábbi szélsőséges megnyilvánulásairól hírhedtté vált MaBaTha (Association for Protection of Race and Religion – a Faj és Vallás Védelmének Szövetsége) tagja, ők főleg a katonák által vezetetett kormány pártját fogják és alapvetően az iszlámban látnak politikai és vallási elnyomást. Ezzel szemben az úgynevezett Peace Sangha Union (Béke Szangha Unió) nevű közösséghez pedig a demokráciapártiak tartoznak. A megértéshez azonban fontos tényező, hogy a szerzetesség Mianmarban nem mindig szabad elköteleződés kérdése, hanem egyfajta társadalmi elvárás is, hogy egy időre annak álljon minden férfi. Általában 10 éves koruk előtt és 20 éves koruk után egyszer-egyszer rövid időre a legtöbb férfi szerzetesi életet él. A permanensen szerzetesi életet választók sem nevezhetők azonban egységes álláspontúaknak.
A nem buddhista vallási közösségek alapvetően demokráciapártiak. A katolikus egyház diplomatikusan, de határozottan kiáll a béke mellett, és elítéli azokat a cselekményeket, melyek erőszakot okoznak. A katolikus templomok rombolása, fegyveres rongálása sem ritka, ami a vallásos közösségek számára nemcsak szimbolikus értékkel bír életformájuk és világnézetük támadását jelentve, hanem több esetben emberéleteket is követelt egy ilyen támadás.
A vallás az ellentétek szításának, a különbség hangsúlyozásának eszköze is. Így azzal, hogy valaki más vallású, a gyűlölet célpontjává válhat. Ugyanakkor a vallások sajátos ellenállásnak is megtestesítői, helyenként/időnként nem is egy adott fél ellen, hanem egyszerűen az erőszakkal szemben. Lehetett már olvasni egy katolikus szerzetesnővérről, és néhány esetben buddhista szerzetesekről is, akik letérdelnek és imádkoznak az út közepén, farkasszemet nézve a katonai erővel. Ilyenkor megtorpan a katonai előrenyomulás, sőt volt, hogy megfordultak és elmentek.
Az erőszakspirál látványos, hiszen a katonák nem rettennek meg a kínzástól, a gyanús emberek letartoztatásától, a családtagok túszként való elfogatásától, másfelől az ellenállók is a gyanús embereket zaklatják, illetve a Tatmadaw helyi embereit megölik, kivégzik. Senki sincs biztonságban, sem a rendőr, aki ellenőrző ponton strázsál, sem a sofőr, aki a Tatmadawhoz köthető konvojban vezet, vagy egy fontos infrastruktúra (pl. mobiltorony) őrzés-védelmét látja el, sem az, akinek a rokona valamilyen szállal az ellenálláshoz köthető. A NUG és a Tatmadaw egymást kölcsönösen terrorszervezetnek deklarálták. A NUG tavaly szeptemberben védekező háborút hirdetett. Mindemellett ott van a már humanitárius katasztrófa szélére sodródott ország gazdasági állapota, munkanélküliség, összeomlott oktatási (és a COVID-19 miatt különösen is) széttépázott egészségügyi rendszer.
Ahogy az International Crisis Group biztonságpolitikai kutató- és elemzőcsoport is javasolja, amíg a nemzetközi és nagyhatalmi segítség nem érkezik meg (ha egyáltalán fog valaha), jelen helyzetben az NGO-knak (és tegyük hozzá, a velük rokon vallási csoportoknak) nagy jelentősége van abban, hogy célzott, jól átgondolt támogatással segítsék az országot.
A sajátosan NGO-nak nevezhető vallási csoportokra is gondolni érdemes. Különösen fontos lenne a vallási, főleg a buddhista csoportok támogatása, amelyek különleges nemzetközi beágyazottságuk lévén a többi szereplőnél eredményesebben képesek segíteni humanitárius területen, mialatt az ASEAN a jelenleginél hatékonyabb lépésekre nem lesz képes.
(Az írás az index.hu-n (sajnos önkényes tartalmi változtatással), illetve később a Blogtéren is megjelent. Jogi okokból most teszem közzé a blogomon.)
Február 1-jén lesz az katonai puccs évfordulójának Mianmarban. Csendes demonstrációra készül az ország, amit a katonai junta nem néz jó szemmel, egyben kihirdette, hogy a törvény erejével (konkrétan a terrorellenes törvényt megsértőként) csap le mindenkire aki bármilyen formában is részt vesz a tüntetésben. Ez akár arra is vonatkozhat, hogy aznap nem nyitja ki az üzletét.
Ahogy korábban a Jelen Magazinban megjelent cikkben is előrevetítettem, a helyzet Mianmarban alig változott egy év alatt. Továbbra is erőszakos megnyilvánulások vannak a katonai és a felkelők részéről, a kormánypárt (Nemzeti Liga a Demokráciáért – NLD), melyet 2020-ban nagy többséggel megszavaztak az állampolgárok valójában száműzetésbe vonulva működik (National Unity Government of the Republic of the Union of Myanmar – NUG) Mianmari Köztársasági Unió Nemzeti Egységkormánya néven.
Február 1-jén sokak talán otthon maradnának, de legalább annyira magukra vonhatják a junta haragját ezzel, mint amennyire veszélyeztetik majd magukat azzal, hogy elhagyják lakóhelyüket.
Sokan vártak közben egy EU szankciót is, amelyet az ország olajtermelésére vetnek ki, és amely a junta egyik legnagyobb bevételi forrása is, mely azonban úgy tűnik nem elsején lesz bevezetve.
A junta szóvivője Zav Mintun (angol átírásban: Zaw Min Tun) tábornok.
Mianmarban (Burmában) már 10 hónapja a hadsereg átvette a hatalmat, és polgárháborús (de mindenképpen ahhoz közelítő) állapotok vannak.
A katolikus Bo püspök nemrég hangsúlyozta, hogy a helyzet már nem is csupán két fél harca, hanem a káosz is kirajzolódik benne.
Nem enyhült azonban a (többségében) muszlim vallást valló rohingyák helyzete sem. A mianmari kisebbség, amelyet a korábbi demokratikus berendezkedést célnak valló, Aung Szan Szu Kji vezette kormánypárt alatt is üldözést szenvedett.
A hadsereg látszólag nem változtatott álláspontján, még a nemzetközi (főleg Gambia pere a Nemzetközi Bíróságon) nyomásgyakorlás sem járt sikerrel. Ez utóbbi főleg a puccs és a pandémia együttes következménye.
Másfelől aktuális hír, hogy a külföldön élő rohingyák egy csoportja újabb segítséget próbál nyújtani a rohingyáknak. Ehhez lényeges látni, hogy a mianmari népesség a migrációs csoportok egy nagy szeletét teszi ki. Igaz, elsősorban saját térségében, de nem kis számban kerülnek nyugati térfélre is, és nem csak napjainkban.
Ez a legújabb segítség egy újabb per, amelyet Kaliforniában és Londonban nyújtottak be, és amely a Meta (Platforms) névű szervezetet (ami ugye a Facebook és Zuckerberg lényegében) pereli be, azzal a jogcímmel, hogy a cég közvetve hozzájárult a rohingya genocídiumhoz. Ez – szerintük – főleg abban nyilvánult meg, hogy nem korlátozták a rohingyák elleni gyűlöletes megjegyzéseket, nem volt megfelelő moderálás.
Megfelelő távolságból nézve két tényezőt feltételesen be kell venni az összképbe. A nyugati perek egy része pénzszerzés. Nehéz szebben írni, de a lényeg, hogy bár egy nyertes per sokat lendít egy ügyön, az érte járó pénz legalább annyit, ha nem többet segít egy ügy érdekében. Tehát értsük jól, nem anyagi haszonszerzéssel gyanúsítom a csoportot, csak lássuk ezen nyugati perek természetét és gyakorlati hasznát.
A JELEN hetilapban jelent megy egy cikk június 22-én Krajczár Gyula tollából, melyben két szakértőt is megszólaltatott. Az egyik én voltam. Mivel a cikk fizetős verzióban olvasható csak teljesen nem lenne etikus ide feltennem, így aki a teljesre kíváncsi az eredeti oldalon elolvashatja, ide viszont kiteszem (bővebben idézem és kiegészítem) egy részét, főleg a saját hozzájárulásomat belőle.
Sajtóhírek szerint gombamód szaporodnak a fegyveres ellenállási csoportok az országban. A fegyveres konfliktusokat regisztráló non-profit szervezet, az Acled adatai szerint legalább 58 fegyveres csoport alakult az országban, melyek közül 12 tekinthető aktívnak az utóbbi hónapokban. Maga az NUG (Nemzeti Egységkormány, vagyis az ellenzéki árnykormány) is bejlentette, hogy új szövetségi hadsereg felépítését tervezi. A jelenleg a hatalmat gyakorló hadsereg (Tatmadaw) 400 ezer főt számlál. A kormány következetesen ellenzi, hogy juntanak nevezzék őket. A korábban létrejött fegyveres alakulatok alapvetően a nemzetiségi térségekben szerveződtek, s önállósodási törekvések jellemezték őket. Az eléggé bizonytalan, hogy a bamar többség soraiból a NUG mennyi fegyveres ellenállóra számíthat, de már bejelentették a Népi Védelmi Erő (NVE, angolul PDF) nevű szervezet létrejöttét.
Markovics Milán Mór százados, a Hadtudományi Doktori Iskola doktorandusza, teológus szerint azt mondja sok szakértő elemző, hogy a NUG képes lehet nemcsak az átalakításra, hanem az átmenetre is. „Ennek azonban feltétele – folytatta –, hogy megkapja a megfelelő nemzetközi támogatást. Reménykeltő volt, amikor a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) április végén 5 pontban megfogalmazta, hogy véget kell vetni az erőszaknak, dialógust kell kezdeni, humanitárius segítséget és különmegbízottat küldött ennek biztosítására. A szervezet azonban a katonai juntát tartja tárgyalófélnek.”
Markovics Milán arra hívta fel a figyelmünket, hogy a NUG megpróbálkozik olyan gesztusokkal is, amelyek esetleg a nemzetközi segítséget ösztönözhetik. Így a napokban nyilatkoztak arról, hogy készek az 1982-es alkotmány azon pontját újrafogalmazni, amelynek következtében a muszlim vallású rohingyák állampolgárokká válhatnak. Eddig nem voltak azok, ennek minden következményével együtt. A rohingyák ellen korábban szabályos háborút vívott a hadsereg az akkori polgári kormány támogatásával, a Nyugat erőteljes ellenszenvétől kísérve. A mostani döntés Markovics szerint a nemzetközi támogatás megnyeréséről szól. Azért is tartja a szakértő ezt nagyon erőteljes lépésnek, mert Aung San Suu Kyi 2020 év elején a Nemzetközi Bíróság előtt egyáltalán nem állt ki a rohingyák mellett, ami miatt sokan még Nobel-békedíjának jogosságát is kezdték elvitatni tőle. Myanmar szempontjából azonban talán fontosabb nemzetközi tényező Kína. Erről azt mondja Markovics, hogy Kínának Myanmar egyrészt piac, másrészt részben rajta keresztül jut ki a Bengáli-öbölhöz. Kína azt sem szeretné, hogy egy szomszédos országban a népi felkelés győzne, hiszen ez precedens lenne olyan térségekre nézve, mint pl. Hongkong. „Ez fontos stratégiai érdek. Ahogy az is, hogy ne kerüljön az ország nyugati befolyásolás alá. Ilyen értelemben Kínának kényelmesebb a juntával, vagyis erősen központosított vezetéssel tárgyalnia, mint egy demokratával, ami sokkal több erőfeszítésébe kerülhetne. Ugyanakkor nem szabad túlragozni sem ezt a kapcsolatot. Amíg az érdekei nem sérülnek jelentősen, addig Kínát valóban nem érdekli, mi történik a mianmari belügyekben. Pragmatikusak, korábban Aung San Suu Kyi-vel is tárgyaltak. Ha kell, a demokratikus kormányban is megtalálnák a lehetőségeket arra, hogy fontos gazdasági érdekeiket érvényesítsék.
Markovics Milánt arról is kérdeztük, milyen szerepe van a vallásnak a konfliktusban. Azt mondja, hogy van szerepe, de a konfliktus nem vallási alapú. „A buddhista szerzetesekről sajnos még a publikációk is sokszor ellentmondásosak – folytatja. – Valójában, és ezt ott élő szerzetesek közösségi médiabeli nyilatkozatai alapján biztosra vehetjük, a szangha, a buddhista szerzetesközösség tagjai nem alkotnak homogén csoportot. Egy részük a korábbi szélsőséges megnyilvánulásairól hírhedtté vált MaBaTha tagja, ők főleg a junta pártját fogják és alapvetően az iszlámban látnak politikai elnyomást. Az úgynevezett Peace Sangha Union nevű közösséghez pedig a demokráciapártiak tartoznak.
A nem buddhista vallási közösségek alapvetően demokráciapártiak. A katolikus egyház diplomatikusan, de határozottan kiáll a béke mellett és elítéli azokat a cselekményeket, melyek erőszakot okoznak. Május 23-án este egy katolikus templomot is megtámadott a junta, amelyről a világsajtó alig számolt be, pedig szimbolikusan jól megfogható és felhasználható eseményről van szó, amilyenre a nyugati világ egy része reagálni szokott. Többet lehet olvasni egy katolikus szerzetesnővérről, és néhány esetben buddhista szerzetesekről, akik letérdelnek és imádkoznak az út közepén, farkasszemet nézve a katonai erővel. Ilyenkor megtorpan a katonai előrenyomulás, sőt volt, hogy megfordultak és elmentek.
Mianmar kapcsán nem kerülhető meg a drog kérdése sem. A világ legnagyobb drogtermelő területeiről beszélhetünk – mondja Markovics. „Itt nem kilókról, hanem sok ezer tonnáról van szó, többek között kristálymetről, heroinról, vagy éppen Ya ba pirulákról. Ez részben magyarázatot ad arra, hogy miből tudják a milíciák létrehozni, fenntartani a hadseregüket, de ne legyenek illúzióink, a hadsereg is jelentős bevételeket szerez ebből az iparágból. Azt is látni kell azonban, hogy ahol ilyen mértékű a drogtermelés, ott a szervezett bűnözés sem elhanyagolható. Ezen szervezeteknek nem érdekük, hogy háborús állapotok legyenek, s igazából az sem, hogy béke legyen. Mindkettő árthat az üzletüknek. Arra lehet számítani, hogy a pandémia után megnyílik a piac, és még inkább meg fog ugrani a drogtermelés és -kereskedelem.
Aung San Su Kyi és Min Aung Hlaing
A jövőbeni lehetőségekről és Háda professzor úr által megjegyzettekről az eredeti cikkben lehet olvasni.
A 2019-es Srí Lankai tavaszi bombamerényletet idézi fel bennünk a megrongált templom képe Mianmarban (Burmában).
A február elseje óta tartó zavargásokban számos erőszakos hír érkezett már, ezeket összefoglalni is sok lenne.
A mostani eset egy általános kérdést felvet. Mi lesz Mianmarral? Szíria (polgárháború olyan mértékben) vagy Afganisztán vagy Mianmar korábbi sorsa ismétlődik meg?
Sem Kínának, sem Thaiföldnek nem érdeke támogatni a destabilizációt a térségben. Sőt, még a drogból számottevő nyereséget termelők (beleértve a Tatmadawot is) is inkább a stabilizáció vagy a kis destabilizáció érdekeltjei.
Ennek fényében a National Unity Government (NUG) (az idegenben megalakult ellenzéki kormány) illetve annak katonai szárnya (vagy ha úgy nézzük – nem igazán létező – hadserege) a People Defense Force sem várhat támogatásra vagy sikerekre, sőt a különféle etnikai milíciák sem. Elképzelhető tehát, hogy alább fog hagyni a nyomás, de ez alapvetően a külföldi támogatáson múlik majd.
A korábbiak alapján ez a templom nem fog akkora nyilvánosságot kapni, mint a Srí Lankai (ahol politikai hasznot is húztak belőle). Pedig a NUG számára jó lehetőség, hogy felhívja a figyelmet magára és a konfliktusra. Vajon eszköz lesz arra, hogy segítséget kapjon kívülről az ellenzék, vagy holnapra eltűnik a hírekből? Vajon Charles Maung Bo, Mianmar bíborosa megszólal ez ügyben?
Korábban írtam arról (mianmar címkével vissza lehet keresni), hogy 2017-ben a pápa is meglátogatta Mianmart. A látogatás nagyon “diplomatikusra” sikerült: illedelmes, egymást szerényen dicsérő szavak mellett telt el. Másfelől azonban a pápa titkolta a magánbeszélgetésének tartalmát Min Aung Hlaing tábornokkal (aki a néhány nappal ezelőtti puccs vezetője volt), ugyanakkor annyit elárult belőle, hogy fontos, gyönyörű (sic!) beszélgetés volt, jóllehet nem valaki igazáról tárgyaltak, de megértette (a tábornok), hogy nem járható az út, melyet a vészterhes időkben próbáltak járni – mondta a pápa a beszélgetésről.
A puccs után néhány nappal, február 3-án, megszólalt az Ázsiai Püspökkari Konferencia elnöke, aki Mianmar (a történelemben első) bíborosa is egyben Charles Maung Bo. Az ország elsőszámú katolikus vezető főpapja egyenesen a junta vezetőihez szólt, de Szu Kji felé is üzent. Nem köntörfalazott, elsősorban a demokráciát látja veszélyben, különösen Szu Kji távozása okán, és a juntát bírálja az eljárás miatt.
A francia alapítású szerzetesrend a Sœurs de Saint-Joseph-de-l’Apparition tagjai (“nővérei”) Mianmarban az utcára vonultak, hogy tiltakozzanak a katonai hatalomátvétel ellen, a demokrácia mellett. Legalábbis erre lehet következetetni az országban általánossá vált (az Éhezők Viadala c. filmből) háromujjas szimbólumból. Először Thaiföldön használtál a filmből, főleg a fiatal, részben nyugati filmeken szocializálódott fiatalok, de hamar elterjedt a térségben, mint az elnyomás elleni szimbólum. Lényeges eleme a tünetésnek, hogy a mandalay-ji nagykövetség előtt történt.
blog E N S 𐌂 ... seregnyi lélek 