Leáll az élet Mianmarban

Február 1-jén lesz az katonai puccs évfordulójának Mianmarban. Csendes demonstrációra készül az ország, amit a katonai junta nem néz jó szemmel, egyben kihirdette, hogy a törvény erejével (konkrétan a terrorellenes törvényt megsértőként) csap le mindenkire aki bármilyen formában is részt vesz a tüntetésben. Ez akár arra is vonatkozhat, hogy aznap nem nyitja ki az üzletét.

Ahogy korábban a Jelen Magazinban megjelent cikkben is előrevetítettem, a helyzet Mianmarban alig változott egy év alatt. Továbbra is erőszakos megnyilvánulások vannak a katonai és a felkelők részéről, a kormánypárt (Nemzeti Liga a Demokráciáért – NLD), melyet 2020-ban nagy többséggel megszavaztak az állampolgárok valójában száműzetésbe vonulva működik (National Unity Government of the Republic of the Union of Myanmar – NUG) Mianmari Köztársasági Unió Nemzeti Egységkormánya néven.

Február 1-jén sokak talán otthon maradnának, de legalább annyira magukra vonhatják a junta haragját ezzel, mint amennyire veszélyeztetik majd magukat azzal, hogy elhagyják lakóhelyüket.

Sokan vártak közben egy EU szankciót is, amelyet az ország olajtermelésére vetnek ki, és amely a junta egyik legnagyobb bevételi forrása is, mely azonban úgy tűnik nem elsején lesz bevezetve.

A junta szóvivője Zav Mintun (angol átírásban: Zaw Min Tun) tábornok.

Mianmarban a katolikus egyház is megmozdult

Korábban írtam arról (mianmar címkével vissza lehet keresni), hogy 2017-ben a pápa is meglátogatta Mianmart. A látogatás nagyon “diplomatikusra” sikerült: illedelmes, egymást szerényen dicsérő szavak mellett telt el. Másfelől azonban a pápa titkolta a magánbeszélgetésének tartalmát Min Aung Hlaing tábornokkal (aki a néhány nappal ezelőtti puccs vezetője volt), ugyanakkor annyit elárult belőle, hogy fontos, gyönyörű (sic!) beszélgetés volt, jóllehet nem valaki igazáról tárgyaltak, de megértette (a tábornok), hogy nem járható az út, melyet a vészterhes időkben próbáltak járni – mondta a pápa a beszélgetésről.

A puccs után néhány nappal, február 3-án, megszólalt az Ázsiai Püspökkari Konferencia elnöke, aki Mianmar (a történelemben első) bíborosa is egyben Charles Maung Bo. Az ország elsőszámú katolikus vezető főpapja egyenesen a junta vezetőihez szólt, de Szu Kji felé is üzent. Nem köntörfalazott, elsősorban a demokráciát látja veszélyben, különösen Szu Kji távozása okán, és a juntát bírálja az eljárás miatt.

További részletekről itt lehet olvasni >>

UPDATE: (február 16.)

A francia alapítású szerzetesrend a Sœurs de Saint-Joseph-de-l’Apparition tagjai (“nővérei”) Mianmarban az utcára vonultak, hogy tiltakozzanak a katonai hatalomátvétel ellen, a demokrácia mellett. Legalábbis erre lehet következetetni az országban általánossá vált (az Éhezők Viadala c. filmből) háromujjas szimbólumból. Először Thaiföldön használtál a filmből, főleg a fiatal, részben nyugati filmeken szocializálódott fiatalok, de hamar elterjedt a térségben, mint az elnyomás elleni szimbólum. Lényeges eleme a tünetésnek, hogy a mandalay-ji nagykövetség előtt történt.

Mianmar – Burma 1:0

Az elmúlt egy évben Mianmar és a térsége volt a publikációm témája, így egy kis elemzést én is írok napjaink eseményeiről a katonai hatalomátvételről Mianmarban.

Burma neve (Mianmar korábbi és az USA által – a junta elleni tiltakozásul – máig használt elnevezése) ma is az egzotikum és a távol-keleti varázslat egyik szinonimájaként élhet sokakban. A volt angol gyarmatról Orwell Burmai napok könyvében olvashatunk regényesen. A mai valóság azonban nemcsak a nemzetközi sajtó ingerküszöbét lépi át gyakran, hanem az ott élők békéjét is.

Mianmarban a hadsereg (Tatmadaw) 1962-ben és 1988-ban is átvette már egyszer a hatalmat. Két dolgot érdemes közelebbről megnézni. Az egyik a buddhizmus, a másik Kína.

Számos sajtóorgánum ír arról, hogy elnyomja a rezsim a kisebbséget, köztük a buddhistát is. Valójában a junta az oszd meg és uralkodj elv alapján egyes buddhista közösségeket támogat, másokat elnyom.

Nem igaz tehát, hogy a buddhistákat Nobel-díjas és de facto kormányfő Szu Kji támogatta a hadsereg meg elnyomta volna. Az egyik leghangosabb mianmari buddhista szerzetes Ashin Wirathu például nyomdafestéket nem tűrő módon jellemezte több nyilvános alkalommal is Szu Kjit.

Kína a befektetéseivel és katonai elképzeléseivel Mianmart fontos partnerként kezeli. Ne feledjük, hogy Mianmar Kína déli szomszédja, aki által (bár nem csak általa) kijuthat a Bengáli-öbölbe, onnan az Indiai-Óceánra. Ez utóbbi nélkülözhetetlen, hogy megfigyelés alatt tartsa Indiát, ami Trump alatt (és már a Biden adminisztráció első napjaiban is) folyamatos katonai szerződésekkel kerül közelebb az USA-hoz (és védi be magát így Kína ellen.)

Peking Srí Lankán megszerezte magának a hambantotai, mianmarban pedig a kyaukpyui kikitő feletti ellenőrzést. Ha ehhez hozzávesszük az Andamán szigeteket és a Pakisztánt, akkor máris zárult a félkör India körül.

Szu Kji nem volt rosszban a kínaiakkal (vele tárgyalt tavaly a kínai elnök (és a kínai elnök ment Mianmarba!). Az USA elismerte a Nobel-díjas kormányfőt, még a legutóbbi rohingyákat érintő ügyek kapcsán is. Igaz, Szu Kji személyesen adott magyarázatot a helyzetre, ami miatt a bíróság időt is adott az országnak. A számonkérés azonban csúszik részben a pandémia miatt, részben a katonai hatalomátvétel miatt. E miatt még az a forgatókönyv sem kizárható, hogy Szu Kji keze is benne van a látszólagos puccsban.

A legnagyobb gond azonban ősi eredetű: mindig lesznek szegények köztünk. Az “egyszerű emberek” Mianmarban általánosan elégtelen életszínvonalon élnek. Vajon ők nyernek vagy veszítenek ebben a nagy “játékban”? Ki adja nekik meg a remélt feltámadást? Egy biztos, aki időben feleszmél az migrációra kényszerül.

Még több rohingya indul Banglades felé és még több mianmari (más nemzetiségű) indul a környező országokba, főleg Thaiföldre és Nyugatra.

A rohingya kérdés a következő régi-új nagy probléma majd az országban!