Nem hinném, hogy sok háborús filmet kedvelő kedvelné a drámát is. Habár, ha valakiben megvan a lélektani és a katonai világ iránti vonzalom, akkor nem kizárt, hogy mégis. Az pedig különösen nem kizárt, ha a téma éppen össze is köti a kettőt.

brothers_poster_m[1]

A Brothers című film épp ilyen. Grace férje százados a U.S. Marine-nál. Afganisztánba megy. Ahogy az amerikai módra illik, ő a család büszkéje: a hazáját szolgálja, normális családja van, akik imádkoznak az étkezés előtt stb.

Van azonban egy testvére, aki éppen a börtönből szabadul, mert kirabolt egy bankot. Ő – kitaláljátok – a család fekete báránya.

Nem szeretnék most sem filmismertetésbe kezdeni. [spoiler kezdződik!] A film valódi dráma, jó színészi alakításokkal. Állítólag igaz történetre épül, mindenesetre amit ábrázol (lelkileg) az teljesen valós. Röviden a lélektani lényeg: A százados Afganisztánban lezuhan, Grace megkapja a halálhírt, majd a százados testvérével Tommyval kerül egyre intimebb viszonyba. Sam azonban mégsem halt meg, hazajön.

Hihetetlen összetett zenei-színészi-kamerabeli összhatással érik el egy-egy szituáció érzelmi hatásait.

Van azonban amit nem igazán értek: a halálhírt hozó két katona és a gyerekek kommunikációja, sőt még Grace (Natalie) reakciója is nagyon életszerű, de itt vágás következik, miért?

Hasonló szituáció Sam százados temetése, melyet nem bontottak ki szinte semennyire. Amikor Samről hírt kap Grace az jó, de a megérkezés megint nincs kibontva, leszámítva a Tommy arcáról leolvasható kétes érzéseket. Ilyen esetben ugyanis nagyon nehéz elhinni, hogy valaki, akit eltemettek újra bekerül élő valóságként a mindennapokba.

A PTSD hatása Sam-en rendkívül kifejező. Ezt már csak Bailee Madison játéka tudta még jobban felerősíteni és valóban: életszerű a javából!

Brothers[1]

Az USA katonái közül ma hetente kb. 10 katona hal meg. Hogy éppen ki halt meg egy-két nappal ezelőtt meg lehet nézni itt>> (erről az oldalról még írni fogok a jövőben, azt hiszem ütni tud, ha valaki belegondol abba, amit olvas, vagy csak egyszerűen látja az arcokat.)

Szinte közhelyes kérdések merülnek fel: miért kell elmenniük, miért ők mennek, mit kellene tegyenek, dönthetnek-e másképp? Azt hiszem ez a film azt is jól megmutatja, hogy 1. katonának lenni mégha több is mint egy munka: mégis munka is a javából. 2. otthon a meleg szobában könnyű ítélkezni a háború, de különösen a katonák döntései és “munkája” felett. 3. a jó és a rossz nem ítélhető meg hétköznapi módon.

Ez utóbbihoz fűzöm hozzá a film kapcsán: a filmben jól érződik a két testvér közötti jó-rossz hullámzása. Most ki is a jó gyerek? Ki is szolgálja az országot, vagy pontosabban: számít az ország szolgálata egyáltalán? És aminek örültem a film kapcsán, hogy bár nagyon homályosan (bár ez akár pozitívumként is vehető) a nagy relativizmusban felsejlik az egész filmet átívelő nagybetűs Jó út lehetősége is.

Pszichológiai szemmel nézve is érdekes benne jó néhány elem. Csak egyet kiemelve: az interperszonális megbocsátás (Tommy részéről) és az intrapszichikus (ami Sam-re vár) különbsége és megélésének módja.

Kifejezni talán csak film tudja ennyire azt is, hogy mennyire szükséges volt az a családi légkör és a testvér, sőt a rendőrség jelenléte ahhoz, hogy elkezdődjön a gyógyulás.

Amit viszont nem értek, hogy Sam parancsnoka, egy őrnagy megemlít egy “counsellinget” vagyis valamiféle mentális segítséget kaphatott Sam. Ez az amerikai hadseregben amúgy is alapvető, különösen nála, aki fogságban volt. Miért nem tudta ott elmondani mi történt? És mi lett a videófelvétellel: tudja a hadsereg, hogy mit tett Sam? Ugyan a tette érthető (mégha vitás is lehetne), de a körülmények ennyire felmettették volna?

Reklámok