Isten náci ellenállója

Mi lenne, ha kevernénk a lélegzetellenállóan gyöngyörű osztrák tájat, a falusi élet bukolikussá tisztított, idealista, talán a nézők egy részében saját gyerekkoruk gondtalan időszakát idéző pillanatokkal. Mi lenne, ha ezt a háború, mechanikus hangjai, gépei és a város szürkesége csapná agyon. Főleg, ha ezt a jól ismert náci rezsim keretei között tennénk, tiszteletet parancsoló Hugo Boss egyenruhák és távol-keleti vallási jelképek a horogkeresztek között?

Ebből lesz az alábbi film:
https://www.youtube.com/watch?v=qJXmdY4lVR0

A film alapját képező személy Franz Jägerstätter, akiről már írtam korábban.

Hosszú út hazáig

Némi huzavona után úgy döntöttem beállok egy sorozat reklámkampányába. Legalábbis abban az értelemben, hogy megjelentetem a blogon (kéretlenül is). Ha sokféle nézőpontból lennének filmek háborúkról, katonákról, akkor lehet, hogy egy jó sorozatot lehetne indítani ezen a blogon. A meglévőkből inkább csak egy-egy szösszenetnyi gondolatot osztok meg. Nehéz azonban véka alá rejteni, hogy ezek mind idelizálnak és egyoldalúan, elfogultan, vagy legalábbis elvonatkoztatva a valóságtól mutatnak be olyan eseményeket, amelyek a háborút kissé torzítva adják vissza.

A novemberben induló sorozat amerikai katonákat mutat be, amint Bagdad Sadr City nevű iraki külvárosába érkezve heves ellenállásba ütköznek. A filmsorozatnak lesz egy lélektani része is, amely nemcsak a katonák, hanem a háttérországban maradtakra is fókuszál.  Ez utóbbi miatt találom érdekesnek, anélkül is, hogy még láttam volna.

http://www.natgeotv.com/hu/musorok/natgeo/hosszu-ut-hazaig/videok/a-kulisszak-mogott-hosszu-ut-hazaig-evad-1

A HÁBORÚ SZELLEME

Egy nemzet filmjei mindig tükrözik az adott kort és azt, ahogy az adott nemzet polgárai megélik a világot (értsd: a környezetüket). Nem véletlen, hogy az USA ontja a háborús filmeket, egyre többet az iraki és afgán konfliktusról. A nézőpontok különböznek, ám igaz, hogy minél elvontabb, annál élethűbb és hitelesebb.

A NATO által több ország már évek óta éli meg ugyanazokat vagy legalábbis hasonlókat mint az USA katonái. Így hát kezdenek napvilágot látni ezen nemzetek filmjei is. Az egyik friss darab az ARMADILLO, egy dán előretolt állás Helmand provinciában. Ez a déli tartomány a hírekből ismerős lehet, hiszen számtalan összetűzésről érkezik hír, ami kapcsolatba hozható ezzel a területtel.

Az Armadillo dán katonákat mutat be *spoiler, akik otthonról indulnak, majd hat hónap után hazatérnek. Láthatjuk a mindennapjaikat: az ugratásokat, az őrszolgálatukat, a robotrepcsit, a védővonalak építését, a pornófilmnézést, a tisztálkodást és az eligazitásokat. Ami persze a legizgalmasabb az a harc. Mivel dokumentumfilm beütésű a film, ezért valóban valós és nem kevésbé nyers. A harc pillanatai, és a gondosan megválasztott zene (avagy éppen annak hiánya) nagyon ügyesen lett kiválasztva.

A katonák lelkizése, vagy hideg fejjel való hozzáállása, egyszóval a különbségek közöttük jól látszanak. Van, aki állandóan gondolkodik, van amelyiknek buli az egész. A sebesültek között valaki letört, valakinek ez is csak buli. A lelőtt tálib felkelők látványa, a harc szabályai és ahogy érezhet egy katona, ha teljességben nem is, de ebben a filmben jobban átélhető mint a legtöbb másikban.

Bár a film nem magyarázatokat akar adni, de a hangsúly (ha van benne egyáltalán) azon van, hogy kicsit belelássunk ott és akkor másképp ítéljük meg a helyzetet, mint itthon. Ezért kezdtek vizsgálatba a katonák ellen (és ahogy a wikipedia írja): felmentették őket.

A film vége pedig az örökös témát sejteti: a katona, aki primitív körülmények, avagy jobb esetben elfogadható, de rendkívül egyszerű körülmények között kell éljen és az életét veszélyeztetve érzi, a munkáját 90%-ban unalmasnak véli: vissza vágyik. Vissza szeretne menni erre a földre, mert (és ezt ez a film már nem mutatja, de lássuk pl. a Hurt Lockert) otthon nem találja magát.

Valami megváltozott. Nem a világ, hanem Ő.

 

Tesók és Háborúk

Nem hinném, hogy sok háborús filmet kedvelő kedvelné a drámát is. Habár, ha valakiben megvan a lélektani és a katonai világ iránti vonzalom, akkor nem kizárt, hogy mégis. Az pedig különösen nem kizárt, ha a téma éppen össze is köti a kettőt.

A Brothers című film épp ilyen. Grace férje százados a U.S. Marine-nál. Afganisztánba megy. Ahogy az amerikai módra illik, ő a család büszkéje: a hazáját szolgálja, normális családja van, akik imádkoznak az étkezés előtt stb.

Van azonban egy testvére, aki éppen a börtönből szabadul, mert kirabolt egy bankot. Ő – kitaláljátok – a család fekete báránya.

Nem szeretnék most sem filmismertetésbe kezdeni. [spoiler kezdződik!] A film valódi dráma, jó színészi alakításokkal. Állítólag igaz történetre épül, mindenesetre amit ábrázol (lelkileg) az teljesen valós. Röviden a lélektani lényeg: A százados Afganisztánban lezuhan, Grace megkapja a halálhírt, majd a százados testvérével Tommyval kerül egyre intimebb viszonyba. Sam azonban mégsem halt meg, hazajön.

Hihetetlen összetett zenei-színészi-kamerabeli összhatással érik el egy-egy szituáció érzelmi hatásait.

Van azonban amit nem igazán értek: a halálhírt hozó két katona és a gyerekek kommunikációja, sőt még Grace (Natalie) reakciója is nagyon életszerű, de itt vágás következik, miért?

Hasonló szituáció Sam százados temetése, melyet nem bontottak ki szinte semennyire. Amikor Samről hírt kap Grace az jó, de a megérkezés megint nincs kibontva, leszámítva a Tommy arcáról leolvasható kétes érzéseket. Ilyen esetben ugyanis nagyon nehéz elhinni, hogy valaki, akit eltemettek újra bekerül élő valóságként a mindennapokba.

A PTSD hatása Sam-en rendkívül kifejező. Ezt már csak Bailee Madison játéka tudta még jobban felerősíteni és valóban: életszerű a javából!

Az USA katonái közül ma hetente kb. 10 katona hal meg. Hogy éppen ki halt meg egy-két nappal ezelőtt meg lehet nézni itt>> (erről az oldalról még írni fogok a jövőben, azt hiszem ütni tud, ha valaki belegondol abba, amit olvas, vagy csak egyszerűen látja az arcokat.)

Szinte közhelyes kérdések merülnek fel: miért kell elmenniük, miért ők mennek, mit kellene tegyenek, dönthetnek-e másképp? Azt hiszem ez a film azt is jól megmutatja, hogy 1. katonának lenni mégha több is mint egy munka: mégis munka is a javából. 2. otthon a meleg szobában könnyű ítélkezni a háború, de különösen a katonák döntései és “munkája” felett. 3. a jó és a rossz nem ítélhető meg hétköznapi módon.

Ez utóbbihoz fűzöm hozzá a film kapcsán: a filmben jól érződik a két testvér közötti jó-rossz hullámzása. Most ki is a jó gyerek? Ki is szolgálja az országot, vagy pontosabban: számít az ország szolgálata egyáltalán? És aminek örültem a film kapcsán, hogy bár nagyon homályosan (bár ez akár pozitívumként is vehető) a nagy relativizmusban felsejlik az egész filmet átívelő nagybetűs Jó út lehetősége is.

Pszichológiai szemmel nézve is érdekes benne jó néhány elem. Csak egyet kiemelve: az interperszonális megbocsátás (Tommy részéről) és az intrapszichikus (ami Sam-re vár) különbsége és megélésének módja.

Kifejezni talán csak film tudja ennyire azt is, hogy mennyire szükséges volt az a családi légkör és a testvér, sőt a rendőrség jelenléte ahhoz, hogy elkezdődjön a gyógyulás.

Amit viszont nem értek, hogy Sam parancsnoka, egy őrnagy megemlít egy “counsellinget” vagyis valamiféle mentális segítséget kaphatott Sam. Ez az amerikai hadseregben amúgy is alapvető, különösen nála, aki fogságban volt. Miért nem tudta ott elmondani mi történt? És mi lett a videófelvétellel: tudja a hadsereg, hogy mit tett Sam? Ugyan a tette érthető (mégha vitás is lehetne), de a körülmények ennyire felmettették volna?

Oroszlánokat nyulak

Tényleg nem filmblogot írok, de ha már a háború és a katona lélektanáról (nem feltétlen pszichológiáról) blogolok, bizony nagyon jó támpontokat tudnak a mozik adni. Tehát senki ne filmleírásokat várjon.

A Gyávák és Hősök (Lions for lambs) Robert Redford filmje. A filmet a beszélgetések uralják, lényegében több szálon futó eszmefuttatás az egész, nagyon kevés és nem túl jó kivitelezésű akciójelenetekkel.

Az alapgondolat az afganisztáni háború és persze 9/11 és persze Irak. Én viszont így írnám le:

ugyanazért katonának állni vagy ugyanazért nem.

Fel sem tudnám sorolni, hogy mennyi gondolat fogalmazódik meg a filmben. A háború és a politika viszonyát egy szenátoron keresztül mutatja be. Új afganisztáni stratégiáról ad hírt egy újságírónak. Kampány ez a politikusnak? Ha igen és csak az, akkor szánalmas és undorító, vagy a munkája része és ambíció? Ha viszont nem kampány, akkor valóban Amerikáért harcol, elvből, vagy egyszerűen így működik a világ és kész?

Engem azért az alapgondolat foglalkoztat leginkább. A Hurt Locker c. filmben is, itt is a fő kérdés a kényelmes élet illúziójába belefeledkezett “Távol-Nyugati” emberek ráeszmélése az életre. Nyitva hagy kérdéseket, de választ is adott ezáltal. – A filmben említik: – a II. világháborúban a német katonák megírták: a britek rendkívül bátor katonáknak bizonyultak, de milyen gyávák és gyengék a vezetőik. Furcsamód éppen a földi “pokol”, ami felrázza a mai elsatnyult emberiséget abból, amiben él. Kicsit mintha Jób története elevenedne meg, csak itt egy társadalomról van szó.

A mai, terroristák elleni háború, egyszerre a legnagyobb hiba és a legnagyobb szükségszerűség. Részben ezért van az, hogy ugyanazért lenne szükséges ma minden hadrafoghatónak katonának állnia és elítélnie azt, amiben résztvesz. A Lions for lambs ezt a dilemmát hozza a felszínre.

Armored Nimród módra

A Hurt Locker (nem sokkal miután írtam róla) megnyerte az Oscart, legalábbis többet is kapott belőle. Az biztos, hogy az Oscar nem objektív díj, így ezt nem is fejtegetném tovább.

Az Armored viszont érdekes. Nagyon sok rossz kritikát hallottam róla és még a magyarok (mert a Kontroll hírös szerzője: Antal Nimród rendezte) se kímélték túlságosan. Mondjuk le nem húzta senki, csak laposnak jellemezték, klisésnek stb.

Lehet, hogy azért, mert ezek fényében álltam neki, de nekem nem volt csalódás.

No de miért is írok róla most? Valahogy úgy, ahogy anno a vietnámi háború, most az iraki az, ami átjárja az amerikai társadalmat, nem csoda hát, hogy még az olyan filmekben is előkerül, ami egészen más témájú. A főszereplő itt egy Irakot megjárt katona. Egyáltalán nem mellékes, mert a film azt sejteti, hogy e múltja hozat meg vele döntéseket, az ott szerzett tapasztalatai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy nehéz helyzeteket oldjon meg. Konkrétan nemcsak arra gondolok, hogy verekedni tudjon (azt nem is nagyon teszi), hanem, hogy gondolkodjon: hogy ne bunyós, hanem harcos legyen.

Eszembe jut az a brit reklám, amiben egy katona, már otthon, a szórakozó hely előtt a kötekedő, erőszakosan bejutni kívánó fiatalokat (!!!ezaz megtaláltam) próbálja okosan meggyőzni, nem erővel (és ezt a katonai múltja miatt tudja megtenni). E filmben is érezhető ez, habár látens módon van jelen a filmben.

A másik, ami viszont előkerül a filmben, igaz csak szavak szintjén, hogy az Irakot megjárt katonánk ártatlan civileket kellett megöljön. Kicsit át is élhetjük, hogy mit érezhet, a háború poklából a civilizáció sivatagába került: adóság, család hiánya, fém, pénz és napi gondok. Miután pedig belekeveredett valamibe, amibe nem igen szeretett volna, előjön a bajtársiasság kérdése (és hiánya) és egy kicsit az a halál is (tetőjelenet), amivel akár odaát is találkozhatott volna.

A film “slusszpoénja” az (aki még nem látta a filmet itt ugorjon egyet ;), amit a végén Aschcroft (a főnöke) ajánl fel neki. A katonai (ha jól emlékszem) ezüst csillag és úgy általában az érem, kitüntetés és a mögötte lévő valóság (mit tettem ezért valójában? van-e értelme neki?) megoldatlan nagy kérdésként jelenik meg a filmben, egyszerűen, de nagyszerűen.

A színészek magukért beszélnek: Matt Dillon, Jean Reno, Laurence Fishburne stb. Ám meg kell mondjam: Columbus Short játéka tetszett a legjobban. (hozzátéve, hogy nem vagyok szakértője ennek.)

9/10-ből, annak ellenére, hogy kliséktől nem mentes, nem mérfőldkő a filmek között, nem is hoz újat, de ha nem várunk tőle ilyet, akkor épp az, amit várunk tőle. 😉

Hurt Locker (A Bombák Földjén)

Az Irakban dolgozó amerikai bombaosztag tagjai nap mint nap bombákat hatástalanítanak a háborús övezet kellős közepén. William James bombaspecialista őrmester megszállottan nem vesz tudomást a halál közelségéről társaitól eltérően, akik egyszerűen csak túl akarják élni a már alig néhány napos küldetést.

Arról számtalan helyen lehet olvasni, hogy milyen jók a (a jobbára nem túl neves) (fő)szereplő színészek, mekkora királyság az a néhány effekt, ami a robbanásokat mutatja be stb. Ez mind igaz, az is, hogy a szereplők közötti feszültség, illetve az, ahogy bemutatják a világukat egészen életszerűnek tűnik. Ezekkel a jelenetekkel van azonban a baj is. Egyszerűen nem tudom, hogy rosszul vágták meg a filmet, vagy eredetileg ilyennek tervezték, de éppen akkor, amikor az ember kezdi már teljesen beleélni magát a helyzetbe, akkor vált, és ami legrosszabb: a legtöbbnek folytatása sincs. Nem tudni honnan jön és hová tart. Kb. mint ezek a mondataim is 😉

Az esti kiruccanásos jelenetet kritizálják a legtöbben, de szerintem ott volt csak a legnyilvánvalóbb az, ami az egész filmen végigvonul: elvarratlan, felszínes. Az egyik legintenzívebb jelenet az ártatlan emberre kötött bomba, talán az egyetlen rész, ami végigmegy a filmben. Az egyik legmélyebb mondanivalóval rendelkező rész pedig az, amikor hazamegy az őrmester és nem tud beilleszkedni, különösen a bevásárlóközpont látványa nyújt megdöbbentő látványt. Ám ahogy elgondolkodnánk ezen és beleélnénk magunkat a helyzetébe (fúú, tényleg…) már egy egészen más sztori közepén vagyunk.

Tény, hogy minden nagyon jól lett összetéve a filmben, de mintha egy Generation Kill mennyiségű anyagot akartak volna két órában bemutatni. Talán ennek esett áldozatul a film és ezért a rövid és túl hamar megvágott jelenetek.

Ha meg már e blognál vagyunk: az emberek jellemábrázolása nagyon jól sikerült, az is, ahogyan ezek a típusok egymáshoz viszonyulnak. Biztos vagyok benne, hogy annak a nőnek köszönhető ez, aki ezt a filmet megrendezte 🙂 Lelkész nincs benne, ellenben van egy pszichiáter(?), akit lehet szidni a fiúknak, illetve röhögni azon, hogy nem egy katona. Persze nemcsak a (valóságban is) meglévő távolságtartás jön elő a filmből, hanem megint a befejezetlen és ezért szánalmas doki figura. Jóllehet, ha több részes lett volna a film, másképp gondolkodnék róla.

 

Theoriginalbyoch kommentje: “I am on my second tour in Iraq as a Cavalry Scout, currently living at VBC, as mentioned in the movie. I have provided MANY EOD escorts to IED sites. There are some key factors that his movie really gets wrong.” Tulajdonképpen nem vagyok szakértő, de sok amerikai katona írt negatív megjegyzést a filmhez, a legtöbben apróságokat, ám ott, a háborús zónában, jelentős dolgokat jelentő körülményekre hívják fel a figyelmet. Csak egy példát emeljek ki: a bombák hatástalanítása előtt evakuálják a környéket, így aligha marad ott bárki, aki bámulna, esetleg leszedné őket vagy távirányítású bombát indítana be.

A katonák párbeszédei, arckifejezései hihetetlen jók. A film vége felé a HMMVW-ban való beszélgetés a családról és a háborúról szintén elgondolkodtatók. No meg a katonai lét: “a háború drog”, ahogy a film kezdődik is.

A zene érdekes, de alapvetően bejött.

Összességében tehát olyan mintha egy kötelező olvasmány rövidített verzióját olvasnám/látnám. Egy nagyon érdekes, rendkívül jó film, ami többet érdemelt volna. 8/10

 

Véres Gyémánt – Blood Diamonds

Nagyon régen meg szerettem volna nézni ezt a filmet. Nem utolsósorban azért mert politikai-háborús film. Szerintem természetes, ha egy serdülő fiktív akció filmeket néz, mert végülis ma a filmek a nevelés-tanulás részei.  A filmek olyan világok, amelyben következmények nélkül vehetünk részt, szerezhetünk tapasztalatokat. Szerintem ki kell nőni a csihi-puhiból és az olyan filmekben keresni önmagunkat és a világ megértését, melyek mélyebben, a valóságot sokkal inkább felhasználva szólnak hozzánk.

Afrikával kapcsolatban valahogy nagyon mély lelki rétegekbe lehet eljutni. Még az olyan filmeknél is mint a Bruce Willis féle Nap Könnyei. Persze az afrikai motívumokkal megtűzdelt modern zene is rengeteget dob ezeken az alkotásokon.

Ha valaki szereti a számítógépes játékokat és a fent említett típusú zenéket, akkor a – viszonylag – új Civilization játék zenéjét is ajánlom. E filmé meg itt meg itt van.

No de a filmről: Solomon, egy néger (ez itt nem negatív jelző!) apa, nemrég rab, egy nap különleges drágakövet talál, amit élete kockáztatásával elrejt, hogy az érte kapott pénzzel megmentse a családját, akiket elveszített egy a falujukat ért gerillák általi támadásban. Archer (Leonardo DiCaprio), az exzsoldos zimbabwei (Dél-rhodéziai) fehér (ez sem negatív jelző!) tudomást szerez a kincsről és egy újságírónő közvetítésével Solomon mellé szegődik abban a reményben, hogy a kincs sikeres értékesítésével ő is jól jár és végre elhagyhatja Afrikát.

Ha nagyon rövid kellene legyek azt mondanám, hogy egy hosszú, izgalmas, hollywoodi film ez nem kevés valótlansággal, valahogy az összhatás mégis óriási.

Hosszan meg nem írok róla 😉 Viszont kimelnék. Az egyik Archer jellemábrázolása: maga a szerep és ami mögötte van. Akármilyennek is ítéljük DiCapriot, színésznek – szerintem – nagyon jó. Archer katona volt, valószínűleg olyan, akire azt mondanánk született katona; de az a special force féle alkat. Nem nagyobb bicepsze mint a feje és végtelenül hidegvérű gyilkos, amit egy kiemelkedően jó katonáról elképzel sok ember sztereotípe’, hanem olyan, aki gondolkodik is. A filmből kicsipegetett infó alapján gyerekkorában borzasztó élményei lehettek (korán elveszítette a szüleit) és valóban nagyon jól megjelenik a szerepben ez a fajta igazi “nincstelen” zsoldos. Nekem pl. Istenes Szent János alakja jutott eszembe, de lehet találni a középkorban sok ilyen sorsú embert, vagy említsem az Idegenlégiót? A világnézete és a motivációi teljesen hitelesnek tűnnek.

A másik, ami nagyon mélyen megfogott: az afrikaiak jó részének személyiségábrázolása. Az egyszerűség, az őszinteség, az arcon megjelenő érzelmek sajátossága. Az általuk megélt egyszerűségben rejlő mélység, melyből a jó és a rendkívüli rossz is árad (a családszerető dolgozó apa kontra a hidegvérű kegyetlen gyilkos gerilla ugyanis sok mindenben közös, és mégis…).

Isten kérdése is előkerül a filmben. Nem a léte, hanem az, hogy jelen van-e a világban vagy sem. A szavak, melyek megítélik és a tettek melyek – nem egyértelműen – cáfolják és igazolják e szavakat.

Utoljára pedig a katonák, a gyerekkatonák nevelésének pillanatait és az emberben lévő óriási dühöt emelném ki. Erről viszont nehéz írni. A gyerekek agymosása (szüleik ellen is) és az, hogy ez valóság, szerintem kevés emberben tudatosul.

Folytathatnám: a gyerekkatonákról, a gyémántokról, az afrikai politikáról, a katonákról, a gerillákról, a természetről, a segélyszervezetekről, a médiáról…. és minden másról, ami megjelenik ebben a hosszú, de nagyon izgalmas filmben.

Tehát 9/10, egyet levonok a hollywoodi eszközök miatt megjelenő irrealitásokért. Persze a nyugati embernek éppen ezáltal válik ez a különös, rendkívül összetett világ befogadhatóvá, picit érthetőbbé. A lényeg: az egész; átjön és nagyon jó!

Behind Enemy Lines – Columbia

Találtam egy jó kis B kategóriás filmet, de a fajtájából a jobbikat. Ez nem a jugoszláviában-lezuhanós-amerikai film. Lényeges, ugyanis sajna a port.hu is rosszul írhatta régen és a google erre talál rá.

Az Egyesült Államok haditengerészete, a U.S. Navy SEAL-s egy csapata megfigyelőként vesz részt az ellenfelek (kolumbiai hadsereg és a FARC gerilla serege) közt zajló tárgyalásokon. Az egyik ilyen találkozó alkalmával mindkét tábor vezetőit lemészárolják és a gyilkossággal az amerikai katonákat vádolják.

Nálam az a kategória, amit egy lazább szellemi munka mellett nézek, amihez nincs kedvem és így elviselhetővé válik. Amúgy ezek a B filmek olyanok mintha a forgatókönyvüket egy suttyó klán háborúkon tespedő serdülő írná. Nem láttam az előző két részt sem (ez ugyanis állítólag a harmadik), de szerintem így is érthető. Mindezek ellenére van benne érdekes katonai, politikai és taktikai húzás, ami tetszett. Persze kiszámítható, a rengeteg klisé miatt.

Összességében 5/10, ha valakinek nincs mást nézni annak ajánlom.

Brothers at War

Mivel nálam elsőbbséget élveznek a korunkbeli háborúkat feldolgozó filmek, ezért van egy kis, átlagon felüli rátekintésem ezen típusú alkotásokra. Filmkritikus viszont nem vagyok, így csak egy-két szót egy-egy ilyen filmről. (katonai film cimkével)

A Brothers at War egy dokumentumfilm mozifilmes beütéssel. Egy fiatal férfi (a rendező) elhatározza, hogy elmegy Irakba, hogy saját szemével lássa és tapasztalja azt, amit két katona testvére megél ott.

Kétszer is kimegy, először szinte csak a monoton, és/de katonás életet látja, majd másodszorra bevetésekre is elmegy (utóbbit nem utolsósorban testvére miatt, aki szerint enélkül semmit sem tudhat arról milyen ott).

Aki hollywoodi filmre vágyik ne nézze meg, aki viszont szerette a Generation Killt és érdekli a valós helyzet, különösen, ha katona (vagy annak készül) és vár rá egy misszió, akkor mindenképpen.

7/10-et kapott nálam a film. Nagyon tetszett, ahogy bemutatja az igazi harcot. Ott nincs izgalmas zene, se a sok filmre jellemző biztos mozgások, parancsok, sokszor csak a katonai összetartás marad, minden más szétcsúszik. A film a második felére kicsit fura lesz, olyan mintha nem sikerülne valami, aztán a végére izgalmas lesz, sőt kicsit “elhollivúdizálódik”. Ám tény, hogy a testvéri szeretetből kap az ember egy jókora adagot, ahogy az ott szolgáló amerikai katonák (sokszor fejetlen) életéből is.