Werth Henrik, a hadtudós

Werth Henrik tábornok, katonai vezető, vezérkari főnök, hadtudós. Róla szól a következő néhány bekezdés, melyben bemutatni szándékozom a katonai vezetőt és a hadtudóst néhány szempont alapján.

„A hadsereg mindenkor az őt létrehozó korszak politikájának a függvénye, békében és háborúban egyaránt.”[1] – írja Domrády Werth-monográfiájában. Clausewitz ismert szavai, miszerint a háború a politika folytatása más eszközökkel,[2] elgondolkodtathat bennünket a politika és a hadsereg összefonódásáról. Werth Henrik életútja tükre lehet ezen gondolatoknak. Katonaként a harcmezőn, hadtudósként a katedrán állt helyt, mégis – saját kérésre – nyugállományba vonul, kétszer is. Kérésének okait keresni nem tárgya e dolgozatnak, de bármilyen indítéka is volt, katonai pályája, környezete és tudós munkájának politikumra is vetődő területeivel megerősítette az elképzelést, miszerint a politikum és a katonai világ hatnak egymásra.

Werth Henrikről általában

Werthnek nem csak a katonai munkásságát kell figyelembe venni, amikor vele kapcsolatban vizsgálódunk. Származása szerint sváb volt, német (sváb) anyanyelvű, a trianoni békeszerződésben elcsatolt terület egyik falujában született. Ezek érzelmileg és hagyomány szempontjából is meghatározóak.[3] Ugyanakkor fiatal kora már így is összefonódott a hadsereggel, hiszen hamar bevonult: hadi iskoláit Bécsben végezte. A német nyelv és a vele kapcsolatos kultúrkör szocializálta. Később – tábornokként – tagja volt az ún. „Wiener Platte” klikknek, melyben rajta kívül még olyan nevek jelennek meg mint Soós Károly, Berzeviczy Béla, Rőder Vilmos, Kárpáthy Kamilló, Keresztes-Fischer Lajos, Rátz Jenő. Közös bennük, hogy nem magyar származásúak voltak és németbarátok.[4]

Werth kapcsolatrendszere katonai és tudományos pályája karrierjében sokáig segítette. 1935-ben azonban nem tudott továbblépni, így – bár már 1931-től altábornagy – inkább nyugállományba helyezését kéri. Nem katonai, még csak nem is tudományos, hanem személyes okokat lehet a háttérben feltételezni. 1935-ben Shvoy István altábornagyot visszahívta Horthy István kormányzó, és a honvédség főparancsnokává tette. Werth aligha érthette, hogy miért kell valakit visszahívni, amikor ő éppen Pécsen aktív szolgálatban van, és érdemes lenne Shvoyhoz hasonlóan eme tisztség betöltésére.[5] 1936-ban nyugállományba kerül. Három év sem telik el, amikor 1938-ban nemcsak visszarendeli Horthy Miklós szolgálatra, hanem a Vezérkar élére is kinevezi.

Werth Henrik vezérkari főnök, immáron már vezérezredesként újra nyugállományba vonulna. Menesztése (végül lemondása) 1941 szeptemberben történt meg.[6] Németbarát hozzáállása és az ehhez való ragaszkodása sokakban azt a félelmet indította el, hogy talán Adolf Hitler számára a menesztés nem lesz elfogadható. Másképp történt.[7] A menesztés Horthy Miklós döntése volt. Az ok az volt, hogy a vezérkari főnök többször külön, titkos tárgyalásokba fogott, megkerülve a magyar politikai vezetőket, főleg a németekkel, de volt, hogy a szovjet vezérkarral folytatott külön tárgyalást.[8] Sokszor ugyan nem is volt kötelessége tájékoztatni a miniszterelnököt, de nem is állt szándékában, ha a céljai így kívánták. Budapest ostromakor a német parancsnokság kimentette volna, de ő maradt magyar földön. Végül Moszkva mellé kerül egy fogolytáborba, ahol minden bizonnyal meg is halt, további sorsáról nem tudni semmit.[9]

Werth Henrik, a hadtudós

A hadtudomány területén végzett munkája a Honvédelmi Minisztériumhoz és a Ludovika Akadámiához kötődik intézményesen, azonban már korán a bécsi 60. magyar gyalogezred egri zászlóaljánál is oktatói feladatokat kapott 1902-ben.

(Vk.) Százados lett 1911-ben és közben tagja lett a budapesti katonai tudományos egyletnek, mely lehetőséget adott neki, hogy Napóleon berezinai átkeléséről, majd később az 1913. évi francia hadgyakorlatról értekezzen, és ezeket publikálja is. Ferjentsik Ottó vk. ezredes kapta meg a feladatot, hogy szervezze meg a Magyar Királyi Hadiakadémiát. 1920-ban a közben vk. ezredessé előlépett Werth Henriket kérte fel, hogy a hadászat, hadtörténet területén végzett kutatásaira bátran alapozva legyen segítségére.[10]

Werth 1921-ben háborút értékelő tanulmányában két dologban jelöli meg a háború kitörésének okát: (1) a nemzeti eszme, (2) és az anyagiak. Szerinte ez a gyakorlatban a fegyverkezési versenyt jelentette, illetve azt, hogy amikor már az anyagiak határt szabtak a további fejlődéshez, akkor kénytelenek voltak szövetségeket kötni az államok.[11] Magyarország is ezért volt kénytelen szövetségest keresni. A revízió azonban döntő szempont volt, így a németek irányába mozdult el a politika, Werth pedig éppen ezt látta megfelelőnek.

Először oktató, majd vezető lett. 1921-1924 között négy részletben publikálta a már említett, háborút értékelő „Elmélkedés a világháborúról” című tanulmányát, amelyben az I. világháborút elemzi, különösen a vereség okát. Ahogy már utaltam rá a politikum és a hadsereg kapcsolata okán, Werth maga is megerősíti ezt a nézetet, hiszen úgy gondolja, hogy a vereség a politikusok és a katonai vezetés diszkrepanciájából adódott. Bár az együttműködést hiányolja, a felelősséget alapvetően a politikusokra hárítja.

1926-ban kinevezték a Magyar Királyi Budapesti Szabályzatismertető Tanfolyam[12] parancsnokává és még ebben az évben soron kívül tábornokká léptették elő. Ekkor Werth előadásaiban és publikációiban is (pl. A hadvezetés elmélete, 1930) ismertethette elképzeléseit a jövőbeli, új technikával megvívott, „brutális” háború kapcsán. Werth szerint ugyanis a létszám nem lényegtelen, de az új technikák a támadás fölényét fogják jelenteni a védelemmel szemben, így mozgóháborúval kell számolni. 1930-ban a Ludovikán a hallgatók által írt szakdolgozatokból összeállított egy tanulmánykötetet, melynek címe a „A hadvezetés elmélete” lett. A kötet célja a magyarországi hadsereg jövőképe volt. Lényegesnek tartotta a technikai újítást, sőt elit hadsereget képzelt el, ugyanakkor hazánk lehetséges és érdemes szövetségeseiről is gondolkodott. Éppen a korábban már említett iskolázottságának formája és múltja okán, ha ez nem is magától értetődő, de logikus következménye, hogy Németországban találta meg az ideális szövetségest. [13] Werth az előbb említett területek szószólója lett publikációival és előadásaival, de nem volt előzmény nélkül maga az elmélet és egyedül sem volt vele. Hasonló módon gondolkodott Csejkovits Károly ezredes is. Mind olyan hadtudósok munkáira támaszkodnak mint John Fuller, Giulio Douhet, Liddell Hart vagy Hans von Seeckt.[14] Az elmélet és a gyakorlat közötti különbség Magyarország esetében a korlátokban, különösen az anyagi lehetőségekben mutatkozott meg. Ez ugyanakkor nem korlátozta a tudományos munkák születését. Werth is ennek alapján gondolta el a hadműveleteket. Ezzel együtt látta a korlátokat is, amit a lelkesedéssel, egyfajta erkölcsi-politikai tényezőkre utalva látott pótolhatónak. [15] Ez – bár naivitásnak is tűnhetne – a kortárs hadtudósok írásaiban szereplő hatékony elem a faji felsőbbség volt, ami viszont Werthnél hiányzott.[16] A korabeli – mások tudományos munkáira hatással lévő – hadtudósok kapcsán, főleg a páncélosok tekintetében, Ludwig von Eimannsbergert és Heinz Guderian neve jelentős.[17] A klasszikusok mellett tehát Werth a korát meghatározó – főleg német – hadtudósok munkáira alapozott.

1931-től a pécsi 4. vegyesdandár parancsnokságát vette át. Az íróasztal után a valóság sok szempontból kiábrándíthatta, hiszen kevés pénz állt rendelkezésre és a németekkel való kapcsolat sem olyan volt, ahogy azt elképzelte. Egyetlen ismert tudományos munkája ezen pécsi időszakából Kaiser Gyula őrnagy írásának kritikája volt.[18] Werth Pécsett a tudományos élet vérkeringésén kívül rekedt, ugyanakkor a hadseregszervezés a körülmények miatt nehézkesebb is volt, mint várta. Így a csalódottság rányomhatta bélyegét az elkövetkező éveire, illetve sok munkája is meggátolhatta abban, hogy tudományos munkával foglalkozzon.

Vajon Werth a politika és a hadsereg kapcsolatában találta meg az ideális utat a jövőre és a fejlődésre vonatkozóan? Egyértelmű választ – az előzőek ellenére is – nehéz adni. Teleki Pállal való vitái és a német féllel való magyar politikát megkerülő tárgyalásai két lehetőséget vetnek fel. Az egyik, hogy a politikai szálat és a vele való kapcsolatot valóban szorosnak, nélkülözhetetlennek és az eredmény szempontjából is kikerülhetetlennek tartotta, de a magyar politikát és politikusokat alkalmatlannak tartotta erre. A másik lehetőség, hogy a politikának másodrangú szerepet szánt elképzelésében, vagyis szükséges rosszként tekintett rá. A választ erre is leginkább „a nagy háború” után írt műve adhatja meg számunkra, melyben a katonai sikerek politikusok általi felelőtlen kihasználatlanságáról ír.[19]

Végszó

Werth Henrikre elsősorban mint katonai vezetőre gondolunk. Szellemi tevékenysége, hadtudósi minősége is jelentős volt. A politika és a katonai világ „Szküllája és Kharübdisze” közül Werth egyértelműen a katonai világra tette le voksát. Később azonban egyiktől sem félve olyan területekre merészkedett, amely véget vetett katonai és hadtudósi pályájának is. Az utókor feladata feltárni munkájának részleteit, helyére tenni szerepét akár tudósi, akár katonai minőségében, de akár későbbi politikai tetteit is. Ahogy Werth maga egy írásában kissé cinikusan idézi Clemencau-t, a békekonferencia elnökét: „…hogy «a béke a háború folytatása más eszközökkel«”[20] éppen rá utalva elmondható, hogy a politika és a katonai világ nehezen választható külön.

Irodalomjegyzék

Ács Tibor szerk. (1995): A magyar katonai gondolkodás története. Zrínyi Kiadó. Budapest.

Clausewitz, Carl von (2010): Vom Kriege. Bibliotheca Augustana, http://www.hs-augsburg.de/~harsch/germanica/Chronologie/19Jh/Clausewitz/cla_intr.html (2019.12.29.)

Dombrády Lóránd (2005): Werth Henrik, akiről nem beszéltünk. Argumentum. Budapest.

Dombrády Lóránd (2004): Akiről nem beszélünk: Werth Henrik. I. rész, in: Hadtörténeti Közlemények 117. évf. 1, sz. pp. 61-165.

Dombrády Lóránd (2004): Akiről nem beszélünk: Werth Henrik. II. rész, in: Hadtörténeti Közlemények 117. évf. 3. sz. pp. 989-1052.

Szendy István (2017): Hadügy és hadviselés, Dialógus Campus Kiadó. Budapest.

Tóth Csaba szerk. (1997): A magyar tisztképzésről az 1100. évfordulón, in: Új Honvédségi Szemle, 1997/1.

Tóth Sándor (1958): A Horthy-hadsereg szervezete (1920 – 1944). Hadtörténelmi Közlemények, 5. évf. 1-2. sz.

Werth Henrik (1921): Elmélkedés a világháborúról. in: Magyar Katonai Közlöny, 9. évf. 3. füzet. pp. 143-161.

---

[1] Dombrády Lóránd (2005): Werth Henrik, akiről nem beszéltünk. Argumentum. Budapest. p.7.

[2] „Der Krieg ist eine bloße Fortsetzung der Politik mit anderen Mitteln.” – Clausewitz (2010): Vom Kriege, p. 15.

[3] Dombrády Lóránd (2004): Akiről nem beszélünk: Werth Henrik. I. rész, in: Hadtörténeti Közlemények 117. évf. 1, sz. p. 63.

[4]  Tóth Sándor: A Horthy-hadsereg szervezete (1920- 1944) (1958). p. 51-70.

[5] Dombrády 2004, 1. sz. p. 84.

[6] Dombrády Lóránd (2004): Akiről nem beszélünk: Werth Henrik. II. rész, in: Hadtörténeti Közlemények 117. évf. 3. sz. p. 1035.

[7] Kaló József (2010): Szombathelyi Ferenc a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar élén. Debreceni Egyetem, Doktori (PhD) értekezés. p. 48

[8] Dombrády 2004, 1. sz. p. 109.

[9] Dombrády 2004, 3. sz. p. 1038.

[10] Dombrády 2004, 1. sz. p. 67-73.

[11] Werth Henrik (1921): Elmélkedés a világháborúról. in: Magyar Katonai Közlöny, 9. évf. 3. füzet. p. 145.

[12] A trianoni megszorítások miatt 1920 nyarától rejtve működött a tisztképzés. A Pállfy tüzérlaktanyát bocsátotta a hadiakadémia rendelkezésére, neve Hungária körúti tiszti szálló volt. A hadiakadémia tiszti továbbképző tanfolyam, később Magyar Királyi Budapesti Szabályzatismertető Tanfolyam lett. Erről lásd: Tóth 1997, p. 70

[13] Dombrády 2004, 1. sz. p. 78-79.

[14] Szendy István (2017): Hadügy és hadviselés, Dialógus Campus Kiadó. Budapest. p. 235.

[15] Ács Tibor szerk. (1995): A magyar katonai gondolkodás története. Zrínyi Kiadó. Budapest. p. 131.

[16] Dombrády 2004, 1. sz. p. 80.

[17] Ács 1995, p. 138.

[18] Werth Henrik (1935): Vélemény Kaiser Gyula tanulmányáról. Magyar Katonai Szemle, 1935. 1. sz. pp. 1-9. ; 1935. 4. sz. pp. 7-8.

[19] Werth 1921, p. 146-147.

[20] Werth 1921, p. 161.

Nankingi mészárlás

Ma emlékeznek meg (főleg Kínában) az ún. nankingi mészárlásról. Kevesen hallottak erről, mert valamiért az oktatásunkban mindmáig nagy szürke folt kelet történelme. A II. világháború azonban nem a globális háború és kapcsolatrendszer kezdete, sokkal inkább csak eleme annak.

A világ egyik legnagyobb tömegmészárlása során 300 ezer embert öltek meg. (A japánok mindmáig 20 ezret ismernek el belőle.) A megmaradt kínai és japán beszámolók szerint a gyilkolás játékká fajult és nem is pusztán a halál számított, nem egy esetben a kivégzés módja is kegyetlen volt.

Ebben a bejegyzésben mégsem a mészárlásról írnék, hanem egy érdekes Schindler féle embermentőről John Rabe-ról. Érdemes elolvasni a wikipedia szócikkét róla, én csak itt széljegyzetet teszek majd vele kapcsolatban.

Mindmáig keveset tudunk azokról a tudósokról, akik náci kötődésük miatt az ismeret homályára lettek ítélve, ahogy Kína történelme is az Európai történelemoktatásban. Ráadásul csak a hírük van árnyékban, hiszen a szövetséges nagyhatalmak fel- és kihasználták tudásukat, sőt általában elmondható, hogy (a nyilvánosságig ugyan nem menően, de) nagy becsben is tartották őket.

Már önmagában egy filozófiai kérdés mennyire lehet különválasztani egy embert adott szempontok alapján. Ha valaki például nagyon jó orvos, de bankot rabol, akkor utóbbi tette miatt másképp kell tekinteni orvos mivoltára? Ráadásul, ha a bankrablást valami szörnyűbbre cseréljük, talán még több ember inogna meg, és egységben kezdené kezelni személyét. Mégis felmerül a kérdés, hogy valóban egy lezárt egészről van szó? A pálforduló szót Szent Páltól eredeztetjük, aki Saul volt. A keresztények hogyan tekintenek egy keresztényeket szisztematikusan üldözőről manapság? Ő ugyanis a kereszténység fundamentumának egyik legfontosabb szereplője lett az apostolok mellett.

2009-ben mondhatni megtört a jég. Egy filmet forgattak Rabe-ről, a trailer meg is tekinthető. Minél többet olvasok róla és megnézve a filmet, elmondható, hogy vannak emberek, akik (mint szinte mindenki) a történelem adott korának hatása alatt élnek, ahogy Rabe is, ugyanakkor belül mégis filantróp, szent, békeszerető vagy nevezzük akárhogy, de felül tud emelkedni az emberi gyűlöleten, és hőssé tud válni. Különösen lényeges lélektani elem, hogy ő mindezt adott esetben annak ellenére teszi, ami miatt megbélyegzik mind a mai napig.

Úzvölgyben temető katonapap

Az úzvölgyi katonatemető a közelmúltban méltatlan események színhelye volt még tárgyilagos távolságból nézve is, ráadásul mindmáig tart az ügy tovább görgetése. Lehetne szólni a kegyelet, hazaszeretet, törvények összességéről, de most halottak napjához közel egy újabb történelmi úzvölgyéhez kapcsolatba hozható tábori lelkészről (Dömötör György), amelyről a “hadkieg” honlapja ír.

Boldoggá avatott katonalelkész

A német Boldog P. Rupert Mayer SJ, az első világháborúban tábori lelkészként teljesített szolgálata közben Kostelek közelében, Sósmezőn súlyos sérülést szenvedett. 2005 óta felállított emlékkőnél minden év októberének végén megemlékeznek a megsebesült szerzetesről, valamint a világháborúban harcolt katonákról, és lelkiüdvükért szabatéri szentmisét mutatnak be, amelyen a környék hívei – kostelekiek, gyepeceiek és magyarcsügésiek – vesznek részt.
Wiki bejegyzése >>

és ráadásnak egy film róla: (angol nyelvű)

Skorupka

Skorupka atya a visztulai csoda néven számontartott, 1920. augusztus 15-én lezajlott varsói csatában vált ismert névvé. A lengyel–bolsevik háborúban, Nagyboldogasszony napján a csaknem egy hónapja folyamatosan hátráló lengyel hadsereg sikeres ellentámadásba lendült, és Varsó alatt tönkreverte Tuhacsevszkij vörös seregét, amely Lengyelországot eltiporva a Spartakusbundhoz és Rosa Luxemburghoz igyekezett volna Berlinbe. A katonák oldalán fegyvert fogott civilek is harcoltak a fővárosért, diákok, középiskolások, cserkészek, papok, mindenki, még a munkások is, akik nem kértek a szovjet uralomból. Az ütközet fordulópontján a mindössze huszonhét éves Ignacy Jan Skorupka atya égnek emelt feszülettel öntött lelket a lengyelekbe, és indult meg a „csillagosok, katonák” felé. Perceken belül hősi halált halt, de a roham győzedelmeskedett.

Önkéntelenül is eszünkbe jut ekkor a Tarna pataknál Mednyánszky Cézár, vagy akár Nándorfehérvárnál Kapsisztrán János. Keresztel az élen, életüket kockázatatva hőssé váltak. Hogy mindez helyes is volt-e az világnézet és értékrend kérdése is. A személyes bátorságot azonban azok sem vitathatják el tőlük, akik nem hisznek abban, amiben ők hittek.

Könyv doberdóról, lelkészekről

A Pintér Tamás−Rózsafi János−Stencinger Norbert szerzőhármas által összeállított kötet 2009-ben jelent meg először majd 2017-ben a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gondozásában újra kiadták. Most az érseki hivatalban mutatták be az I. világháború doberdójáról szóló könyvet.

A könyvbemutatón mindhárom szerző mesélt a kötetről, Stencinger Norbert hadszíntérkutató például arról: hogyan gondozták a katonák lelkét a háború alatt, miként biztosították hitéletüket, hogyan viseltettek kegyeleti állapotukról a hadszíntéren, illetve a tábori lelkészek milyen szolgálatot végeztek. >>tovább>>

A cikk a végén hivatkozik a nagyhaboru blogjára, melyben egy rész kifejezetten a tábori lelkészekkel foglalkozik. Valóban érdekes olvasmány az is. >>tovább>>

 

Náci Niemüller nem náci Niemüller

Martin Niemöller , lelkész, tengeralattjáró-parancsnok

“Az első világháborúban Martin Niemöller tengeralattjáró-parancsnokként szolgált. Kiállt a német nemzeti értékek mellett, lelkész és náci szimpatizáns lett. Amikor azonban ellentmondott ennek az ideológiának, a második világháború alatt koncentrációs táborba került. Amellett, hogy sokak példaképe volt, személye többek számára 1945 után is kényelmetlen maradt. Az utókorban alakja már csak idézete által maradt fenn.”

A cikk további része a Kötőszó blogon ovlasható >>

Ryan közlegény is tábori lelkésznek lehet hálás

A Ryan közlegény megmentése című film valós történeten alapszik. Nilandot (az valós Ryan) akit vissza kellett hívni a frontszolgálatról egy tábori lelkész találta meg Francis Sampson a 101. ejtőernyős csapat lelkésze volt, velük szállt partra Normandiában 1944. június 6-án, igen, ejtőernyővel!

A történet szerint egy német katonának köszönheti életét, aki megmentette az életét azáltal, hogy meggyőzte a körülötte álló katonákat, hogy ő pap, ezért ne tekintsenek rá ellenségként.

Egy nap egy lebombázott helyen misézett szerzetesnővéreknek, a helyen csak két oszlop meg a feszület maradt épen. Az alábbiakat mondta:

The image of the naked Galilean hanging from the cross has always inspired great love and fierce hate. Nero sought to make the cross a hateful image by putting Christians to death upon it, pouring pitch upon them, and lighting Rome with these flaming human crosses. Julian the Apostate said that he would make the world forget the Man on the cross, but in his final agony he had to acknowledge, “Thou has conquered, Galilean.” Communists forbid its presence because they fear its power against their evil designs. Hitler has tried to replace the image of our Blessed Lord on the cross with a stupid swastika. Invectives, false philosophies, violence, and every diabolical scheme have been used to tear the Christ from the cross and the crucifix from the church. Nevertheless, like the bombs that were dropped on this chapel, they have only succeeded in making the cross stand out more and more in bold relief. The image we love grows greater in our understanding because of the vehemence of the hate it occasions in wicked men. Each of us has that sacred image stamped upon his soul. Like the chapel, we are Temples of God. And no matter how we are torn by the bombs of tragedy and trial and assault from without, the image of the crucified remains if we want it to. Now at the foot of this cross let us renew our baptismal vows. Let us promise to shield forever His image in our hearts.

Demeter István, tábori lelkész a világháborúból

Idézek a cikkből:

“A pap, költő, festő tábori lelkészként írt naplóját adta ki a sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény. … A Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke Mons. Berta Tibor vette át a szót. Először A Cs. és Kir. Jász-Kun 13. Huszárezred története című könyvből olvasott fel részleteket. Ez a kötet az első világháborúban szolgálatot teljesítő tábori lelkészek hősiességéről szól ugyan, de a részlet nagyon átélhetően érzékeltette a tábori lelkész elhivatottságát, hazaszeretetét, hősiességét. Jó néhány szakmai dologról is tájékoztatást kaptunk. megtudhattuk, mi a különbség a tartalékos és tényleges tábori lelkész között. A behívott tartalékos lelkészek nagyobb számban és hosszabb ideig szolgáltak. Demeter István is ilyen behívott, tartalékos lelkész volt. A beszélgetésből az is kiderült, hogy a jelenkori tábori lelkészet 1994 óta létezik a Magyar Honvédelmi Minisztérium keretei között.”

 

Franz Jägerstätter

Van egy sorozatom, ami a katonai szolgálatot megtagadókról szól. Eddig az amisokról és a Jehova tanúiról írtam. Most viszont nem egy közösséget, hanem egy személyt szeretnék bemutatni.
Franz Jägerstätter egy osztrák paraszt volt, aki megtagadta, hogy katonai szolgálatot teljesítsen a második világháború idején. Személye is felveti a kérdést, hogy vajon a keresztény példa ez lenne-e, avagy az Jean D’Arc, Tomori Pál, akik épp a háborúkban mutatták meg, hogy hősök tudnak lenni, és hittek a harc isteni elrendelésében? Tours-i szent Márton, Loyolai Szent Ignác, Charles de Foucauld katonák voltak, ám megtérésük után elhagyták ezt az életformát. Ez lenne az harmadik út?

Az életéről nem írnék, ezt egy a bocs alapítvány honlapján magyar nyelven elolvashatjuk. A cikk régi, ezért tegyük hozzá, hogy 2007. Október 26-án Franzot boldoggá avatta a katolikus egyház. Épp úgy, ahogy Loyolai Ignácot, vagy épp Jean D’Arc-ot.