Bár nem voltam jelen, úgy hallottam, hogy a tegnapi konferencián számonkérő vitába torkollott két felszólaló okán a zárás.
Az egyik, hogy a tábori lelkész egyenruhában (2015M gyakorló) tartotta az előadást.
A másik, hogy az utolsó előadás a védőszentek és a hadsereg kapcsolatát vizsgálta.
A jelenlévő két újprotestáns hitü (vallású) felszólaló az egyenruhát az “erőszak szimbólumának” titulálta, és a tábori lelkész hivatalával ellentétesnek vélte. A másik pedig az alkotmánybíróság megkeresését ígérte az ügyben, hogy a védőszentek tisztelete “bálványimádást” visz a hadseregbe.
Előre bocsájtom, hogy a konferencia tudomásom szerint igényes, és amennyire ismerem csak ajánlani tudom. Sőt, még csak nem is a két fenti eset konkrétumával kívánok foglalkozni (ehhez ismernem kellene a részleteket), hanem azzal, amit felvetettek.
EGYENRUHA
Monográfiát érne meg még ez az első téma is, röviden is lehet azonban néhány szempontra felhívni a figyelmet. Az első, hogy az egyenruha minden szakmában a hovatartozást és az azon belüli helyet foglalja el.
Lehetne beszélni és meg is szokás különböztetni a szolgálati ruha, munkaruha, védőruha, formaruha stb. kifejezéseket, de a lényegen itt ez most nem változtatna.
A hadi seregek, harcosok már nagyon korán felismerték hasznosságát az egyenruháknak. Ezzel lehetett megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, a rómaiak szerettek a vörös színt használni, mert a vér nem látszott rajta annyira és így kevésbé demoralizált. Az újkorban egészen a közelmúltig nem volt ismeretlen, hogy a seregnek nem egységes egyenruhája volt, hanem azon belül a különféle alegységek igyekeztek egyforma, illetve hasonló ruhát ölteni. A reguláris, fizetett hadsereg idejéig a gyakorlatban felemásan, de elméletben ahogy látjuk nagyon régen létezik az egyenruha.
A fehér köpeny lehet hentes vagy orvos, de a mostanában jól ismert tudós is, ahogy láttuk a Csernobil sorozatban. Egy a lényeg, van egy vagy több ok, amiért olyan, amit használnak, és minden esetben a hovatartozást fejezi ki.
A kérdés most az, hogy milyen viszonyban van egy pap és a katonai egyenruha. A válasz tárgyilagosan nézve egyszerű: amilyen véleményünk van a hadseregről olyan lesz az egyenruháról. Tegyük hozzá, amilyen véleményünk van a pap egyházáról, olyan véleményünk lesz arról, hogy ő egy adott hadsereg egyenruháját viseli. Mert a pap minősítés egy egyházhoz tartozást is kifejez, így ez is egy szellemi egyenruhát jelenthet.
Talán már ebből is látszik mennyire szubjektív megítélni valakit az egyenruha kapcsán. Az viszont objektív, hogy az egyenruha viselete nem a katona egyéni döntése, hanem a szabályzók alapján történik. Bár vannak “kiskapuk” és nem aprólékosan szabályzott helyzetek, tény, hogy egy tábori lelkész a jelenlegi magyarországi szabályok szerint egyenruha viselésére kötelezett. Tegyük hozzá, hogy a katolikus egyház papjai számára is szigorú (egyházi) egyenruhaviselést ír elő, elsősorban a liturgikus feladatok végzése során. A liturgián kívül sem csak ajánl, de ennek a gyakorlatban kevésbé látszik súlya, így kevésbé egységes. A Magyar Katolikus Püspöki Kar egyik szabályzója szerint a katolikus pap fekete öltönyben, fekete papi civilt kell viseljen.
Személyesen azt gondolom, hogy az egyenruhát egy tábori lelkészen semmilyen formában minősíteni nem korrekt. Egyrészt ez számára nem opció, másrészt az egyenruha minősítésével éppen annak szimolikusan mivolta miatt egy egész szervezetet minősítünk. Egy olyan szervezet, mely jelentős szerepet játszik a fékevesztett erőszak megfékezésében a kontrollált erőszak (és tegyük hozzá, hogy ezernyi más) eszközével, nem “érdemli ki” az erőszak szimbóluma minősítést egyenruhája kapcsán. Ugyanakkor én is úgy gondolom, hogy a tartalmas, építő vitának, miszerint egy tábori lelkész viseljen egyenruhát, ha igen milyet lenne helye. Erre érdekes példa Németország, ahol a tábori lelkészek csak katonai feladatok során (a napi szolgálatvégzés során nem) viselnek egyenruhát, akkor is rendfokozat nélküli formában.
VÉDŐSZENTEK
A védőszentek kérdésében is a tárgyilagossággal kell kezdeni. A védőszentek hazánkban egyértelműen a katolikus egyházhoz kötődnek. Ugyanakkor más vallásokban is fellelhetők a szentek tiszteletéhez hasonló kultuszok. A katolikus szempont az (enélkül aligha lehet a témáról komolyan vitázni), hogy a szentek olyan személyek, akik Isten szentségéből részesedtek, ez életükben, mások által látható módon megnyilvánult és az egyház ezt befogadta, őket ezért szentté avatta. A katolikus (és tegyük hozzá az ortodox) egyházban Szűz Mária ennek a prototípusa és legkiemelkedőbb alakja. A katolikus tanítás hangsúlyozza, hogy a szentek nem önmagukban szentek, hanem Isten szentségét tükrözik valamely formában, részben. Így példaképek lehetnek egyes tulajdonságaikban. Ezért őket imádat (latria) nem illet, csak tisztelet. Mária felé adandó a legnagyobb ilyen tisztelet (hiperdulia), a többi szentet is a tisztelet illeti (dulia). Továbbiak itt…
A reformáció során ezt elvetették. Az egyik oka, hogy bár elfogadták, hogy a katolikus tanításban tisztázott a szentek szerepe, a gyakorlatban az emberek nem tudják megkülönböztetni az imádatot és a tiszteletet. Röviden könnyen összetévesztik Istent az szentekkel és amolyan istenségekként kezdik tisztelni, akár imádni őket. A másik Luther érve, miszerint a szentek kultusza elhomályosítja Krisztus egyetlen közvetítő szerepét. (lsd (1Tim 2,5-6) Igaz, az Augsburgi Hitvállás 21. cikkelyében a szenteket nem vetette el, sőt megemlékezésük jelentős szerepet kap, mint példák a hitben. Kálvin és Zwingli azonban tovább ment és teljesen elutasította őket, a bálványimádás minden borzalmát látva benne.
Az újprotestáns egyházak (pl. Hit Gyülekezete) a kálvini reformált egyháztanra építve elutasítják a szentkultuszt. Ilyenformán hevesen támadnak mindent, ami ezzel kapcsolatos.
Szót kell ejteni a hadseregről is. A hadsereg sajátos céljai, hierarchikus felépítése, katonáinak motiválása és értékrendje okán sajátos világot alkot. Nincs olyan (nem csak nemzeti alapon) szerveződő sereg, ahol ne lenne valalmifelé tradició, amihez kapcsolódnak, ami az értékrendük kifejeződése ne lenne. Mivel ezek külsőségek, és nem egy esetben azonosulnak vele, a szimbolikus tartalmuk miatt pedig nagyívű, szertartásos tiszteletben nyilvánulnak meg, ezért hasonlóan a szentek kultuszához itt is felmerül a bálványimádás egyes elképzelések szerint. Így például a Jehova tanúi számára problémás a zászló előtti katonai tiszteletadás (tisztelgés) is, hiszen a zászló kap így kitüntetett figyelmet, bálványimádás forrása lehet tehát.
A nyugati történelem a katolikus egyház jelentős hatásával seregeibe is nyomot hagyott. A katonák példaképeket és közbenjárókat kerestek, akik erőt adtak és átsegítették őket a nehézségeken, akikben kapaszkodót találtak, és akikben bízva túlélhették a halálos összecsapásokat. Ennek intézményesült formája lett a fegyvernemekhez kapcsolódó védőszentek tisztelete.
A katolikus egyháznak amúgy is az egyik jelentős módszere volt, hogy az emberek által mélyen megélt, tőlük nehezen elvehető, kereszténységgel nem kompatibilis elemeket nem elvenni akarta, hanem felülírni. Így különféle vallásos istenek tiszteletét (ami például jellemezte a római időkben az Ízisz kultuszt) a szentekkel tudta felváltani.
Nagy munka azóta is a katolikus papság számára, hogy a hívei számára tisztázza a szentek valódi helyét, amely nem veheti el Krisztus szerepét. Jól látszik éppen Magyarországon, hogy a 40 éves kommunista időszakban sem sikerült elvenni a Himnuszból az Isten szót, sem a fegyvernemektől egyes védőszenteket. Ilyen például Szent Borbála. Tény azonban, hogy a vallásos tartalomtól igyekeztek megszabadítani, így egyszerűen Borbála lett belőle és a vallásos szertartásoktól lefejtve katonai szokásokat helyeztek előtérbe.
Ebben a témában nem állásfoglalok szubjektíve. Viszont formájában igen. Nem hiszem ugyanis, hogy ez jogi, alkotmányjogi kérdés kell legyen. Többet érne egy értelmes párbeszéd az egyházak között, akár a tábori lelkészi szolgálatok között is, hiszen a gyakorlatban jól megférnek egymás mellett katolikusok, evangélikusok, reformátusok. Amennyiben itt nem csak két ember felháborodásáról van szó, hanem valós problémáról, akkor inkább az egyházak felelősségét látom, akik nem a párbeszédet és a szeretetet (Jn 13, 35) reflektálnak, hanem széthúzást.
Mi lenne a megoldás hát? Például egy konferencia, mely pro és kontra erről szól. Vitasték, majd végül egy nagy tárgyalás, melynek a végén egy állásfoglalást hozna az összes magyar bevett egyház. Nem hiszem, hogy ezt az Alkotmánybíróság helyettük kellene elvégezze.
blog E N S 𐌂 ... seregnyi lélek 