A Protestáns Tábori Püspökség tábori püspöke beszélt a tábori lelkészi szolgálatról. Találó megfogalmazás a “villanyoszlopot is meg tudja szólítani” képessége a tábori lelkésznek, kifejezvén ezzel azt, hogy katonák körében a lelkésznek nem csak olyan a dolga mint egy orvosnak, aki várja, hogy jöjjön a páciens, hanem itt pásztori munka van, vagyis a lelkésznek kell az embereket megszólítani.
A szöveg részletesen:
“A katonák közötti szolgálat és a katonalét jóval többről szól, mint pusztán parancsok teljesítéséről, vagy feszes, elegáns egyenruha hordásáról – fogalmazott Jákob János dandártábornok. A tábori püspök egyike annak a 12 szolgáló lelkésznek, akik a hadseregben istentiszteleteket, ünnepi és évközi alkalmakat, bibliaórákat tartanak, keresztelnek, esketnek és temetnek – ez utóbbiból van sajnos a legtöbb. A tábori lelkészi szolgálat 1994-ben indult újra. A katonákkal való találkozásra már a kiképzés alatt lehetőség nyílik: a lelkészek előadásokat, alkalmakat tartanak a honvédeknek.
Itt nagyon fontos a figyelem megragadása, hiszen nem mindegy, mit és kit látnak a lelkészben a katonák, érezniük kell, hogy ez az ember valóban egy közülük. Bár a lelkészek nem mindig ugyanazokat élik át, mint a katonák, Isten szeretetének megélése és az evangélium elfedezi a tapasztalati hiányosságokat. A legnagyobb feladat a lelkigondozás, sok katonát kell megvédeni a lelki széteséstől, az öngyilkosságtól, megfelelően kell kezelni az elrettentő látványok, a halál miatti félelem okozta érzéseket.
A lelkésznek képessé kell válnia arra, hogy akár „a villanyoszlopot is meg tudja szólítani” – azaz szó szerint mindenkihez tudjon szólni, valóban meg tudja nyitni a katonákat. Erre a szolgálatra megvan az igény a hadseregben, ahol a lelki megterhelést a 40-50 kilogrammos felszerelés cipelése csak fokozza. A katonák őszinték, nyíltak, ugyanezt kell velük szemben is mutatni, nemcsak fizikálisan, hanem lelkileg is „együtt kell kúszni-mászni velük”. Nagyszerű dolog továbbá, amikor valaki ötvenévesen szeretne megtanulni imádkozni, katonaként, ilyenkor nagyon áldott pillanatoknak lehetünk tanúi – vallotta meg Jákob János.”