HÍREK INNEN-ONNAN

A szabadságharc tábori lelkészeiről már írtam, valami hasonlót terveztem mára, de egyszerűen nem jut rá időm.
Ellenben a közelmúlt híreiről szeretnék néhány pontban beszámolni, mert vagy érdekesek vagy fontosak.

– Magyarország köztársasági elnöke – a miniszterelnök előterjesztésére – nemzeti ünnepünk, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc ünnepe alkalmából a  MAGYAR ÉRDEMREND KÖZÉPKERESZTJE  kitüntetést adományozta: a fiataloknak a házasság szentségére való felkészítéséért,  valamint a magyar családokért végzett munkássága elismeréseként  BÍRÓ LÁSZLÓ tábori püspöknek.
(sasszeműeknek: igen: már így hívják: magyar érdemrend, köztársaság nélkül.)

– Jákob János, protestáns tábori püspököt előléptették dandártábornokká.

Kicsit más téma:
– Két cikk [1] [2] is beszámolt a “nindzsa” atyáról, aki történetesen tábori lelkész.
fotó: MTI

Harcosok és papok

Nem bulvárkodni akarok, de hát ilyenek a “csataatyák”. Nem szeretek több témát sem hozni egy bejegyzésben, de egyre több az elmaradt blogolni való, így kicsit sűrítek. A közelmúltban több cikk is megjelent két lelkész főhadnagyról, az egyik Sajtos Szilárd, aki éppen Afganisztánba >> ment. 1>> | 2>>

Illetve Markovics Milán Mórról, ami egy rövid cikk, mivel TV riport lehet az eredeti, ráadásul gyanítható, hogy nem lelkigyakorlatról, hanem lelkigondozásról és nem Mihályról, hanem Milánról van szó (vélhetően a többi valós) a cikkben, de hát ilyen a sajtó. (cikk frissítés: találtam egy kamerás felvételt a neten)

UI.: ma (02.24.) találtam egy újabb videót a témáról:

Jó olvasást!

képek: tirek.hu; kapos.hu

Nindzsák és papok

Egyszer egy tanárom mesélte, hogy bármik is leszünk értsünk valami máshoz is (akár átlagon felül is), mert ettől válunk egyedivé és érdekessé.

Ha egy pap a tőle elvárttól eltérő módon él meg valamit az mindjárt érdekes, még akkor is, ha azt nem műveli magas szinten.

Így lett népszerű a gördeszkázó pap. Hasonló megfontolásokból kaphatott rá egy tábori lelkészre a sajtó az elmúlt napokban. Markovics Milán Mór katolikus tábori lelkész szabadidejében egy ősi harcművészetet gyakorol, ami egy paptól szokatlan. Igaz nem egyedi, van egy közösség (Fighting Fathers = OFF), ami a világ harcművészkedő, küzdősportoló lelkészeit gyűjti egybe, a vezetője egy ausztrál lelkész férfi Dave, aki maga boxbajnok volt fiatalabb korában. Igaz ma már az OFF inkább elvi célokért száll harcba még mindig ott vannak a “harcos papok”.

A harcművészet pozitív jellemzőiről már írtam az Apológia cikkére hivatkozva. Az, hogy érdekes a téma kétségtelen, ám figyelembe kell venni, hogy a mai sajtó mind bulvár, csak valamelyik teljesen (pl. blikk, vagy egyes index cikkek) valamelyik visszafogottan (pl. zalahir, vagy akár a népszava). Így a nindzsa pap cikk és a teol cikke is érezhetően bulváros.

Összességében jók az ilyenek, mert legalább az emberek tudatában megjelenik, hogy vannak tábori lelkészek. Másrészt azért is jók, mert létrejön egy fórum, ahol lehet beszélni vitázni a témáról, pl. Kálinger százados tábori lelkészről szóló cikke okán.

.

Egy ismerősöm szerint (egy egyetemi tanár) ma minden tabut le akar a társadalom dönteni. A halált a filmeken keresztül, a szexualitást a médián keresztül és jön a vallás és a hit, amivel viszont nehezebb dolga van. Ennek a folyamatnak a része, hogy ma az Egyház szinte mindig csak botrányok között említhető a sajtóban. Okokról és azon emberek erőfeszítéseiről nem nagyon hallani, akik a világot teszik jobbá. Kalkuttai Terézhez hasonlóan ma is rengeteg hősies életet élő ember él a világon, de ők nem “érdekesek” eléggé, így sokaknak olyan mintha nem is léteznének.

Lovagok és nindzsák

Ahogy a blogom leírásában megemlítettem a fentebb említett két kategóriát, hát írnék róluk néhány szót itt is. Találtam egy leírást a neten>>, érdemes elolvasni, a lovagokról és a szerzetesi iskolákról szól. Ha valakinek nincs lehetősége elolvasni annak leírom a lovagokról szóló rész legérdekesebb részét:

Mindenkinek ismerős lehet a hét szabad mesterség, avagy tudomány:  a grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, asztronómia, muzsika. Röviden beszélj, írj, számolj és énekelj jól nomeg szépen.

A lovagoknál a hét lovagi készség (septem probitates) jelent meg hasonló módon: a lovaglás (equitare), az úszás (natare), a nyilazás (sagittare), a vívás (cestis certare), a vadászás (aucupare), az ostáblázás vagy sakkozás (scacis ludere) és a verselés (versificare).

A lovagok először apródok lettek (14. életévükig), aztán fegyvernökök lettek, majd néhány év letelte után lovaggá avatták őket. Ez a következő módon történt: (kicsit hosszú, de érdemes elolvasni!)

A lovagi élet legfontosabb szertartása már az ünnepség előtti napon megkezdődött. A fegyvernök rituális fürdőt vett, eleget téve ezzel a bűnök lemosását, a megtisztulást követő ősi hagyománynak. A keresztény lovagot körülölelő, örökké tartó, paradicsomi békesség ígéretét jelentette a megtisztult ifjú hófehér ágya. Az ünneplők ezután lassú menetben a templomig kísérték a fegyvernököt, aki sötét ruhába öltözve, csuklyával a fején az oltár előtt imádkozva töltötte az éjszakát. A szerzetesi élet mintájára átvirrasztott éjszakára azután a hajnalban megtartott szentmise tette fel a koronát. A tulajdonképpeni ünnepség a felöltöztetés szertartásával vette kezdetét. A vörös színű ruha arra figyelmeztette az ifjút, hogy kötelessége az egyházért harcolva vérét ontania. A fekete harisnya a halálra emlékeztetett, a fehér öv pedig a testi önmegtartóztatást jelképezte. Az ily módon felruházott fegyvernököt átvezették a lovagterembe, ahol sor kerülhetett végre a hőn áhított felövezésre is. A legrangosabb jelenlevő lovag nyújtotta át neki a fegyvereket és a sarkantyút. Ezután mindannyian átvonultak a templomba, ahol a pap megáldotta az oltáron fekvő kardot és az ifjú lovagot. A szertartást mindig óriási mulatság követte. A vigadalom fénypontját a lovagi torna jelentette, hiszen ez volt az első alkalom arra, hogy az újdonsült lovag a nagyközönség előtt, kemény ellenfelekkel szemben mutassa be bátorságát és tudását.

Persze nem volt minden lovag ideális, ahogy azt elgondolnánk:

A krónikák tanúsága szerint nem kevés olyan fegyvernök akadt, aki számára komoly gondot jelentett, hogy ura asztalánál ülve ne úgy egyen, mint egy disznó. Egy korabeli illemszabály-gyűjtemény keményen megrótta azt, aki más kanalát használta, böfögött, a terítőbe fújta az orrát, vagy aki a megrágott kenyeret és a csontokat visszadobálta a közös fazékba. A könyvecske a következő, sokat eláruló intelemmel fejeződik be: "Aki éppen tele szájjal eszik, az ne akarjon úgy inni, mint a barom!"

A lovagokról – szamurájokról, illetve a hasonló kóbor lovagokról – roninokról, később írok majd. A nindzsáknak nincs igazán párjuk, igazán európai sajátság a kereszteslovag, de erről is majd egy másik alkalommal. Addig is érdemes ezeken gondolkodni.