Új Afganisztán, saría és tálibok = kalifátus?

kép: brit saría bíróság

Nem minden alapot nélkülöz, hogy az új tálib (ill. talibán) vezetés szigorú, a nyugati értékrendnek nem megfelelő irányba irányítja Afganisztánt. Mindennek az alapja a saría. Főleg erről írnék, hogy a következtetésben le lehessen vonni olyat, ami segít cáfolni vagy erősíteni a félelmeket Afganisztán esetében.

A saríáról úgy ír a sajtó (vagy azt sejteti bővebb magyarázat nélkül), hogy ez részletes, konkrét szabálygyűjtemény, amelyből egyértelműen levezethető, hogy mit kell és mit tilos tenni egy muszlim embernek.

Nem.

A saría egy formátlan massza, vagy ha úgy tetszik egy egy általános kategória, ami a konkrét szabályokról még nem sokat mond. Mintha azt mondanám:

“hajóra szállunk holnap, hogy Kanadába menjünk”.

Na de milyen hajóra, mikor, hogyan és meddig? Ezekre a kérdésekre valahogy szintén választ keresünk. A válaszkeresésnél pedig érdemes arra figyelni, hogy hiteles forrásból tudjunk rájuk válaszolni. (menetrend, hajójegyet már vásárolt embereket megkérdezni stb.)

A saría esetében a (két legfontosabb) hiteles forrás a

1. Korán, az iszlám szent irata, “bibliája”, melyet a muszlimok szerint Mohamed egy angyal által írt le, így az Allah általi kinyilatkoztatás, mégha egy angyal és emberi oldalról egy ember (Mohamed) is akin keresztül ez megvalósulhatott.
2. Szunna, vagyis annak összessége, amit Mohamed (és adott) kortársai tanítottak és cselekedtek. Ez számos olyan dolgot tartalmazhat, amiről a Koránban nem volt szó. Az első és mérvadó a Korán, de kérdéses esetekben a szunnából keresik a megfelelő választ. A szunna nem egy írás, mint a Korán, hanem írások, szóbeli hagyományok gyüjtőneve. Egyik része, forrása (egyes nézetek szerint a harmadik különálló forrás) a hadíszok, melyek leírják az előbbieket, és többnyire ez szájról-szájra továbbadott szavakat tartalmazz, melyeket Mohamed mondott, de soha le nem írt.

Az iszlám sokféleségének következménye, hogy van olyan közösségük, amelyik csak a Koránt fogadja el, még a szunnát sem. Ugyanakkor vannak közösségek, amelyek ezen felül (igaz csak az fenti kettőt követve, másodlagosként) is elfogad jogforrásokat. Ilyen például

1.az idzsma, amely konszenzust jelent. Hogy kik között az megint az iszlám közösségek nézőpontjától függ, van ahol a jogtudósok közös nyilatkozata elég, van, ahol Mohamed kortársainak véleményét kutatják ki, és van, ahol az egész közösség el kell fogadja.
2. A kijász egy módszer, amiben következtetnek a meglévő források alapján arra, hogyan ítélne meg egy-egy helyzetet Mohamed, a kortársai, vagy elvontabb módon mi az ésszerű következtetés a Korán és az iszlám hit alapján.

Az iszlámban a jogtudósok (amolyan kánonjogászok) a fentiekből levezetik az élet minden területére vonatkozó szabályokat, amit a fentiek alapján nem kitalálnak (tehát nem pozitív jogról van szó), hanem felfedeznek a meglévő forrásokban vagy abból következtetnek. Ezt a folyamatot idzstihádnak hívjuk, és az egészre együtt (amolyan jogtudomány értelemben) amire a fikh szót használjuk (más átírásban fiq, fiqh). Az adott helyre és időre vonatkozó szabály megalkotása tehát a fikh.

1924-ben megszűnt a hivatalos kalifátus az iszlámban. Ahogy a pátriárkák a kereszténységben, a kalifák (vagy amikor még csak egy volt kalifa) a vallási és világi hatalom feje volt. Ha ma lenne kalifa, akkor az iszlám a katolikus egyházhoz hasonlóan egyfajta pápával, vagy az ortodox egyházak páriárkáihoz hasonlóan, egy-egy nagyobb vallási csoport fejeiként egyértelműen határoznák meg az adott csoport vallási kérdéseit, hittételeit. Bár számos iszlám csoportban megvan az igény a kalifátusra, egyelőre a szervezett bűnözői csoportok céljaira redukálódik ennek megvalósítási próbálkozásai.

Mivel nincs kalifa, így a jogtudósok kerültek számos iszlám csoport meghatározó hangjává. Ám az iszlámot jellemző megosztottság amennyire ártalmas, annyira hasznos is azok számára, akik a civil (nem vallási) hatalmukat vallási igénnyel kívánák legimitizálni, vagy az iszlám ellenségeinek, akik ezt a megosztottságot saját hasznukra használják fel (oszd meg és uralkodj elve alapján.)

Afganisztán jelen helyzetét elemezni, arról hírt adni, nem lehet hitelesen, ha nem látjuk a fenti megosztottságot és a vallási értelmezés relatív vagy legalábbis rendkívül plurális megközelítési lehetőségét. Az, hogy mi lesz a tálib Afganisztánban a nőkkel, a sajtószabadsággal, emberi jogokkal nem a saría, nem is annak forrásai a Korán vagy a hadíszok fogják megmondani nekünk, hanem az a szűk csoport, akik ezt a saját irányzatuk, jogértelmezésük és felfogásuk szerint váltják be a gyakorlatban, vagyis az a fikh fog számítani, amit a tálib vezetés kihirdet. (Ki tudja, talán lesznek újabb fatwák is.)

Azt is mondhatnánk, hogy Afganisztánban nem az iszlám, hanem a tálib az igazodási pont. Ez a tálib azonban más, mint korábban. Hibás lehet az a következtetés is, akik a korábbi idők tálib vezetéséből következtetnek a jövőre. Ismerni kell az iszlámot, azt a jogi iskolát, melyet vallanak (hanafi és dzsaafri jogi iskola, deobandi tanítások stb.) és a tálib mozgalom nem vallási elemeit is ahhoz, hogy következtetni, illetve reális elemzéseket lehessen alkotni az afgán térségről.

Az eddig világot látott sajtócikkekkel ellentétben legalább annyira igaz lehet majd, hogy a új tálib Afganisztán (a korábbihoz képest) szekulárisabb vagy a saríát sokkal békésebb módon értelmező világot fog hozni, mint amennyire az, hogy visszatér a régi szigor.

Hírdetés