Náci hadsereg fiatal katolikusa

Amikor a második világháború szóba kerül elsősorban a náci haláltáborok és úgy általában a háborúk borzalma és a hadifogság hármasa jut eszünkbe mint pokoli dolgok. Tapasztalatom szerint azonban a hadifogságról valamiért máig úgy beszélünk mint a másik két dolog mellett a kevésbé rosszról.

Mindenkinek az a legrosszabb, amit rosszként át kell éljen, objektív mércével is azonban jól látható, hogy ha alaposabban megfigyeljük nagyon nehéz határvonalat húzni jó és rossz felek között a háború folyamán, ahogy nehéz a fent felsoroltak között rossz és kevésbé rossz között különbséget tenni.

Ezek érzékeltetésére, és a helyzet nem egyszerűen feltárható mivoltára is érdekes és szemléletes példa Aloys Pappert élete, aki nagyon fiatalon 18 évesen több hadszíntéren kellett helytálljon, míg végül szovjet hadifogságba került. Az elején kapott édesanyjától egy Mária medállt és egy keresztet, egy mária imával kísérve, jelesen, hogy kísérje, óvja és vezesse haza fiát.

A hivatkozott cikkben a hadifogságot bevezető vagonban töltött hosszú napjainak részletei tűnnek fel. Az út során (mely szinte elképzelhetetlen bűzzel, nyomorral, meleggel stb. társult) naponta haltak meg társai. Egy vagonban 100 fő volt, a teljes vonaton 5000 fogoly volt benyomorítva. 2000 fő élte túl az utat.

A vagonban sokszor az elhunytak tetemével utaztak, volt, amikor – közbenjárására – kidobták a tetemeket az ajtón. Egyik esetben utánuk is ugrott, hogy egy keresztet a homlukukra rajzolva és imát elmondva búcsúzzon tőlük (mely során a szovjet katonák nem zavarták, azok, akik a nehézségek mellett is brutális viselkedésükkel járultak hozzá utazásukhoz a leírtak szerint!)

Egyik bajtársa így reagált Aloys tetteire:

„Weil Sie gläubig sind. Sie haben für uns gebetet und einige der Kameraden haben mitgebetet. Ich habe mich geschämt, weil ich das Beten nie erlernt habe. Meine Eltern haben keinerlei Religion praktiziert. Deshalb kannte meine Schwester, die bei der Zerstörung Magdeburgs umkam, nur die ‚Vorsehung‘ gemäß Hitler. Nun habe ich aber verstanden, dass der Glaube an Gott glücklich macht und im Leben weiterhilft.“

Magyarul:
Ön hívő. Értünk imádkozott, némelyikünk imádkozott Önnel. Én meg szégyeltem magamat, mert soha nem tanultam meg imádkozni. A szüleim nem voltak vallásosak. Nem csoda, hogy a nővérem sem ismert mást – aki Magdeburg földig rombolásánál az életét vesztette, csak a Hitler által magyarázott “gondviselésbe” hitt. Ám most megértettem, hogy az Istenben való hit boldoggá tesz és az életben tovább tud segíteni bennünket.