Isonzo Express

Háborús reneszánsz talán nincs; úgy – egyébként – ahogy háborúk kitörése előtt szokott lenni, de a háborús és katonai világ egyre több embert érdekel. Talán ezért is volt népszerű út az Isonzo Express, amely I. világháborús – magyar érintettségű – olasz és szlovén helyeket járt végig.
Bár kivágott idézet, Töll László ezredes szavain gondolkodtam el:

“…minden nép egyik legnagyobb erejét saját történelme jelenti, a magyar történelem hadtörténelem. Katonáink előtti tisztelgés a történelmünk előtt tisztelgés, ami szent kötelességünk…”

Logikus gondolatsor, bár hogy a magyar történelem hadtörténelem inkább a történelem oktatásának az egyoldalúsága semmint a valóság. Logikus, azt azonban látni kell, hogy az emberek jelentős hányadának nagyon hiányosak a történelmi ismeretei, tartalma pedig sokszor nem példaértékű. Ha a történelem az erő, és annak tartalma önmagában nem tűnik annak, akkor mi is az erő?

Nemrég egy ismerősöm arról beszélt, hogy milyen összetartó ereje van, megnyugtató, sőt humoros, amikor korábbi közös emlékeket idézünk fel. (Pedig) Nem mindig jókat. Amikor egy barátunk félt hegyre mászni, akkor legfeljebb mi mosolyogtunk, utólag visszanézve a videót, vagy csak emlékezni rá mindannyiunk számára vicces és kohéziós erő.

Önmagában a történelem azért nem éri el ilyen formán az embert, mert nem érzi sajátjának. Miért? Talán azért mert nem ismeri eléggé. Ám azért is, mert nem érzi sajátjának.

Persze közös tapasztalat nem lesz belőle soha (a régmúltból), viszont lehet közös tudás és alap arra, hogyan cselekedjünk a jelenben. Ehhez azonban nélkülözhetetlen az ismeret átadása és annak elmélyítése. Ehhez pedig az lenne fontos, hogy már nagyon fiatal korban a történelmet beemeljük a tudatba. Nem véletlen, hogy eme tudás veszélyes, és hogy ezt manipulálni minden diktatúrának fontos eszköze.

Csak remélni lehet, hogy a történelmet oktatók, azt közlők és interpretálók (így a lelkészek), sőt a történelmet bemutatók (lsd. hagyományőrzők) hiteles forrásból merítenek és nem csak igaz módon igyekeznek átadni, hanem hagyják is gondolkodni a másikat.