Avanti Soldati!

“Előre katonák!” – ordította Mednyánszky Cézár a Tarna pataknál az olasz katonáknak a roham elején, miközben ő maga egy ezüst feszülettel leütött egy császári gyalogost.

Elgondolkodtató, talán felkavaró is, amikor keresztény múltunkban erőszakot és agressziót találunk. Cézár, tábori lelkész tette, vagy éppen a többieké, akikről szintén írtam egy korábbi blogbejegyzésben manapság aligha érthető meg könnyedén. A téma történész szemmeli felvillantását vállalta egy szakember a transindex oldalán (is).

Than Mór, Kápolnai csata

Az, hogy az ellenség katonái még a magyar tábornokra is azt hitték egy püspök, akit a halál angyalának kezdtek hívni, felhívja a figyelmünket egy másik dologra is: magas rangú egyházi tisztviselők is az életet nem kímélve harcoltak a katonákkal együtt.

Azok, akik ellenzik ezt nem mennek messze a magyarázattal: Krisztus, aki a békét hirdette hogyan fér össze az erőszakkal és gyilkossággal?

Sokan, akik védelmébe szállnak ezen papoknak úgy gondolják, hogy nem szabad megítélni könnyedén olyan történelmi korokat, amikor az élet kevesebbet ért mint a haza vagy az uralkodó becsülete. (nézzük csak meg István király törvényeit!)

Mindemellett nem lehet kétségbevonni az egyéni hitet, ahogy látjuk Schweidel tábornok feszületét, amely ránk maradt, és amelyhez a kivégzése, vagyis élete utolsó pillanatáig ragaszkodott.

Eközben nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Jézus tanítványai is fegyvert (akartak) ragadni, és hogy a választott nép, a zsidóság mindent megtett azért, hogy a keresztényeket kiirtsa, különösen vezetőjüket József fiát, Jézust.

A sok erőszak, mely a vallásokhoz köthető, sokakat kiábrándít és vallásellenessé formál. Ugyanakkor a történelemben – főként az újkorban – bebizonyosodott, hogy a vallástalanság nem hoz békét. Sőt, gondoljunk Pol Pot Vörös Khmerjeire, vagy Engels-Marx-Lenin-Sztálin vonalán kifejlődött emberek tucatjának tömeges halálát okozó ideológiákra, vagy akár a híres francia forradalom vallást ledöntő vívmányára, mely rengeteg tárgyalás nélküli kivégzést eredményezett.

Nem meggyőző, hogy egyes vallásos emberek, sőt tisztviselők mint Mednyánszky, nem maradtak papok, sőt, kincskeresőkké és földönfutóvá váltak. Mindkét ellentétes véleményt formáló ember találhat magának példákat arra, hogy a maga igazát erősítse. Ráadásul mindezt nehezíti, hogy az egyéni vallásos hit és az intézményes vallásosság két külön fogalom. Sőt, az ezekhez igazodó kultúra már egy harmadik.

Úgy tűnik, hogy eddig a legjobb megoldást az újkori és modern demokráciák adják. Államot az egyháztól elválasztani – lett a cél. Persze csak óvatosan, kisebb-nagyobb átfedéseket meghagyva. Napjainkra ezen országokból eltűntek a szélsőséges megnyilvánulások, többségében a háborúk is; igaz, nem az elválasztás miatt.

A tábori lelkészség – ahogy korábban írtam már erről – az állam és az egyházak máig meglévő korlátozott átfedettségének egyik legnyilvánvalóbb példája. Országonként eltérő módja és mértéke is kifejező: hol egyenruhában, rendfokozattal, hol civilben ideiglenesen szolgálva a vallásgyakorlást. Speciális állapotuk és beosztásuk is arra utal, hogy ők egyszerre részei a rendszernek és mégsem. Kicsit talán az ügyészekhez vagy a nemzetbiztonságiakhoz hasonló elkülönüléssel.

Nyilvánvaló, hogy maga a rendszer csak alap. Máig vannak imák, melyeket katonák imádkoznak az ellenség elpusztításáért. Ehhez adnak segítséget a katonalelkészek. (találni ilyen videót a youtube-on is…). Kérdés, hogy a meleg szobából, jóllakottan jogosan mondunk-e ítéletet erről? Nem lehet kétségbevonni, hogy van kard, ami a rendet szolgálja. A rend pedig a békét. Az sem kérdéses, hogy sok vallásnak ez nem is kérdés. A kereszténység, amely a fejlett nyugaton a kultúra része lett, békés társadalmi berendezkedések között már nem saját létét veszélyeztetve kell ezen gondolkodjon. (legalábbis nem a háború veszélyezteti.)

A kérdés tehát adott: vajon a Jézusban hívők lokálisan gondolkodva jogosan formálnak igényt egy másfajta kereszténységre? Esetleg jogos-e, hogy a kitolt háborúk körül, melyek a fejlett nyugattól távol pusztán a katonákra hatva, a harcias kereszténység fennmaradjon?