Spirituális katona

Pál Feri atya, aki híres mentálhigiénés előadásairól és bestseller könyveiről azt írja egy könyvében, hogy kevesebb ma a vallásos ember, de nagyon sok a spirituális.

A spirituális ember azt éli meg, hogy önmaga, mások és a világ nem önmagáért való – nem öncélú – hanem egy magasabb szintű rendet, célt és értelmet szolgál. A kék szín például leírható elektromágneses hullámhosszként, mégis az emberi tapasztalat a kéket kéknek, és nem hullámhossznak érzékeli. A kékélmény már spirituális tapasztalat.

Kassai Lajos

Látszik tehát, hogy a spirituális dimenzió nem azonos a vallási dimenzióval. Sőt vallásgyakorlás létezhet üres spirituális megrendültség nélkül is. Bár ez más téma…

Nemrég olvastam Kassai Lajosról egy cikket és újra elgondolkodtam, hogy a tábori lelkészeknek milyen lényeges feladata lehet(ne) abban, hogy rávezessék az embereket spirituális természetük valóságának felfedezésére.

Sokunk fejében vannak katonák, akiket manapság avítt már ugyan hősnek vagy legendának nevezni, mégis nem katonai teljesítményük miatt csodáljuk őket, hanem ahogy megélik saját világukat. Így nézve spirituális hősöknek hívhatnánk őket, de nem tesszük.

A T-100-as robot nem azért volt szimpatikus, mert jobb volt mint az ellene küldött T-1000-es, hanem mert jó célért küzdött és valami emberi sejlett fel benne. Robin Hood sem csupa érték, mégis elvekért küzd és az íját sem pusztán megfeszíti. Ám történelmi példák sora is van: gondoljunk a szamurájokra és kardjaikra, az I. világháború pilótáira, akik közül sokan csak akkor lőttek az ellenségre, ha vissza is tudott lőni, vagy Görgei Artúrra, aki nem szállt le lováról, amikor megadta magát.

Mi ez a sok szimbólum? Miben változtat ez bármin is?

“Vágtatunk. Azazhogy visz a ló. Mert bizony az első percekben megint megzsibbadtam. Az a pokoli hujjogás, a lovaknak ijedt prüsszögése, dobogása, az a felkavargó por… apokaliptikus világzavarodás. – Huj! Huj! Hujrá! Mintha a szó láng volna a mellekből. De csak az első percek nyomása volt ez. Aztán egyszercsak valami soha nem érzett erő van bennem. Az az ordítás körülöttem, a harag erejének ordítása, az erősít meg.”
(Gárdonyi: A láthatatlan ember, részlet)

A háború pillanatait sok szépirodalmi mű, de életrajzi leírás is leírta. Ezek nem mind grandiózus és vonzó képek, vannak fájdalmas, szenvedést tükrözők is. A spirituális világ azonban – önmagában – nem is kellemes. Ám minden tekintetben ott van az a többlet, amiről írtam fent.

Kassai riportjából egy érdekes gondolat: a völgyet, ahol él és dolgozik nem kitalálni kellett, hanem megtalálni – a cikk írója hozzáteszi: rátalálni. Ez a “többlet” a természettel, a teremtéssel való kapcsolat igényéből fakad.

Kassai Lajos

A híres lovasíjász szerint a külföldieket nemcsak a ló vagy az íjászat érdekli, hanem ez a fajta misztikus világ is. A hagyomány az ág, amin ülünk. Ha levágjuk lezuhanunk. Ha valami rosszul működik benne, javítsuk ki! Minden generációnak kötelessége újraértékelni a kapcsolatát saját kultúrájával. Óvakodnia  kell, hogy ennek a törékeny ágnak túlzottan a végére kerüljön, és azoktól akik kezükkel a láncfűrész után kapkodnak. Nem az ősöket kell követnünk, hanem azt, amit az ősök követtek. Akik idejönnek (a völgybe) mindannyian keresnek valamit. Az egyik meg akarja találni a válaszokat az élet kérdésire, a másik éppen ezek elől menekül hozzánk. Mert itt minden lövéssel közelebb kerül az ember önmagához. Ha megfeszíti az íjat, összeköti az eget és a földet. Ám ha rossz a mozdulat, a kapcsolat azonnal megszakad. A lovasíjászat azonnal megmutatja, harmóniában áll-e a test a gondolattal. Aki nincs tisztában magával, sohasem lesz lovasíjász. A kezdők rendre meg is lepődnek, hiszen nem kapnak íjat, hanem a lovon ülve el kell képzelniük az alapmozgást. Kifeszíteni az íjat gondolatban minél többször, akár ezerszer. S aki rá tud hangolódni, sokkal jobb lesz, amikor valóban lőni kezd, hiszen rögzült a mozdulatsor. A fizikai gyakorlás ugyanis véges, a képzelet viszont határtalan.

Vajon a mai katona kap-e olyan útravalót, ami legalább elgondolkodtatja, hogy amikor lövészetre megy, valami összeköt eget és földet? Mert lehet, hogy egy AK-63D nem kard, sem pedig íj, de még mindig egy anyag, ami az ember kezében van, és ami óriási felelősség, talán nagyobb még egy kardnál vagy íjnál is.

A gyerekektől első alkalommal ezt kérdezi: mit szeretnének csinálni? – szerinte ugyanis a legfontosabb, hogy képzeletünk legyen. Mesterré is csak ezáltal lehet valaki. – teszi hozzá Kassai. Az már csak hab a tortán, hogy a lovasíjász völgyében a lovaknak nincs feszítőzabla és sarkantyú, nem idomítják az állatokat, hanem képzik őket.

Vajon mennyi spiritualitás van egy mai katonában? Ha Pál Ferinek igaza van, bőven akad. De vajon ki foglalkozik vele, hogy ezt összekösse a harc szellemével, hasonlóan, ahogy Kassai Lajos teszi, ki az, aki segít nekik saját hivatásukban megtalálni ezt a szellemet?

Jobb lenne költői kérdésnek hagyni ezt, de adódik a válasz: a tábori lelkészeknek. Ez nem olyan feladat, amire bármilyen más beosztású katona figyelne, még a katonapszichológusok sem, legalábbis szigorúan szakmai szemmel nézve nem. A katonalelkészeknek ugyan ezt munkaköri leírásba csatolni furcsa lenne, de kétségtelenül az egyik leghangsúlyosabb feladatuk.

Manapság, amikor átalakul a hazafiság, a fegyverek modernizációjával a velük való kapcsolat, a katonalelkészek feladata, hogy az új “világrendben” megmutassák az utat a katonák számára, hogy őseik, a teremtett világ, saját lelkük és életük, nem egy abszurd esetlegesség, hanem egy óriási egész cseppje, melyet át kell élni ahhoz, hogy megértsék, sőt még inkább átéljék: ez a valóság.

az idézetek az InterCity magazin 2012. 4. számából valók.