Bíró László katolikus tábori püspök beszámolójára szeretném most felhívni a figyelmet. Rendkívül érdekes és magvas gondolatok azok, amikkel foglalkozik, illetve foglalkozott a római tábori lelkész konferencia.

Ha valakinek nincs kedve végigolvasni az egészet kiemelem azt, ami számomra nagyon érdekes volt. Jóllehet ez a kisebbik része lesz, a többlet saját megjegyzésem és kiegészítésem lesz hozzá, így lehet, hogy nem ez lesz a rövidebb. Ám mielőtt ezt megteszem leírom azt, amilyen szemmel olvastam: látszik, hogy a tábori lelkészet egy olyan dolog, ami állandó identitáskeresést jelent. Ez korábban is így volt, ma sincs másképp. Ennek oka több dologban is keresendő:

1. a világi és az egyházi hatalom egyre jobban szétválik a történelem folyamán. A tábori lelkészek viszont egy világi intézménynek (is) szolgálnak, akitől nem ritkán függő viszonyban is vannak. Nem is beszélve arról, hogy a hadsereg az állam egyik legfontosabb intézménye.

2. a hadsereg fegyveres szervezet, amely újkori értelmezésben egyre inkább differenciálódik, de még mindig a fő profil a fegyveres küzdelem, mely még ma is nagyrészt élőerő ellen folyik.

3. az előzőből ered a lelkészi (jézusi) hivatás és a katonai identitás közös pontjainak megtalálása, különösen annak fényében, hogy a béke felől nézve túl véres, a katonaság felől nézve túl békés szolgálat ez. Közös pontok mellett tehát egy egységes identitásra is szükség lenne.

A fenti három pont persze csak a leglátványosabb része az egésznek, de látszik belőle, hogy a tábori lelkészek mindig kicsit kilógtak és vélhetően kilógnak a sorból sajátos helyzetük okán.

Visszatérve a beszámolóhoz:

– 1986-ban egy vatikáni dokumentum új alapokra helyezte a katonalelkészetet: a békét, a béke szolgálatát, amelynek a katona és a lelkipásztor egyaránt elkötelezettje, természetfölötti és eszkatológikus jelleggel rendelkezőnek írta le. Ennek a gondolatnak egy fontos következménye, hogy teljesen nem érthetjük meg, hogy mi miért történik, a béke szolgálata tehát egyrészt rengeteg kérdést fog felvetni, másrészt (vallásos nézőpontból) rengeteg imádságot kíván, hogy helyes döntéseket lehessen benne meghozni, és persze (politikai/katonai szemmel) fontos, hogy alaposan és higgadtan kell tanulmányozni minden helyzetet.

Ezután a beszámoló felsorolja azokat a dokumentumokat, amik  a legnagyobb hatással voltak arra, hogy ma tábori lelkészi szolgálat legyen a világban, abban a formában, ahogy a legtöbb helyen megvalósult.

X. Ince pápa brevéje a „ Cum sicut maiestati”, amely megerősíti a személyi prelatúrákat;
X. Piusz pápa 1910-ben „In hoc beatissimi Petrae Catedrae” elrendeli a tábori vikariátusok felállítását;
XII. Piusz 1951-ben a „Sollemne semper” kezdetű instrukciójában bölcs szabályokkal megerősítette a Tábori Vikáriátusok jurisdikcioját.
II. János Pál pápa 1986-ban a „Spirituali Militum Curae” kezdetű apostoli konstitúciójában – figyelembe véve, a II. Vatikáni Zsinat szándékát, amely sürgeti, a különböző társadalmi rétegek pasztorációját, hogy speciális egyházi struktúrák keletkezzenek – a katonák lelkigondozását segítendő elrendeli a Katonai Ordinariátusok felállítását:

Látszik tehát egy hosszú történelmi folyamat, amiben nincs is benne a Konstantin császári időktől kibontakozó katonák lelkipásztori ellátása, mely akkor még csak helyi és eseti szinten valósult meg. Nem is beszélve a korábbi történelmi előzményekről és az államok, világi hatalmak hozzáállásáról, a velük való egyezkedésről.

Katolikus szemmel azért is érdekes ez, mert a folyamat legfrissebb változata alapján 1986 óta a tábori lelkészek külön egyházmegyében teljesítenek szolgálatot. Ezáltal önálló jogon tevékenykednek, személyi alapon szerveződve, önálló lelkészségeken. Egyszer írok majd ezekről is részletesen, most elég annyit ebből érteni, hogy a tábori lelkészek másfajta módon tevékenykednek mint a plébánosok, jóllehet jogaik és (egyházi) kötelességeik azokkal egyenértékű.

“A Tábori Lelkészi Szolgálat a speciális szükségletek pasztorációját vállalja fel. Katonai keretek között tevékenykedik megőrizve lelkiismereti szabadságát. “ A speciális szükségletekkel való foglalkozás minden lelkészet sajátja, amit sok esetben csak azok látnak át, akik az adott területhez értenek. Ez az egyik oka annak, hogy sokan (akár az egyház más területén munkálkodó emberek) értetlenül állnak ezen szolgálat léte, és még inkább sajátos munkamódszerei, illetve ezen lelkészek mindennapi rutinja előtt.

A következő mondaton napokig lehet gondolkodni: “A lelkiismereti szabadság megőrzése katonai keretek között.” Nagyon sok dolgot jelent ez. A lelkiismeret a szabadság és a megismerés mellett a harmadik tényező, mellyel erkölcsi készségünk kialakulhat. A lelkiismereti szabadság azonban egy önálló kifejezés. Nagyon leegyszerűsítve a lelkiismeret az a valami, ami minden emberben a jóra késztet bennünket. Ez mindenkiben jelen van, tudat alatt terel a jó felé. Ha szabad, az azt jelenti, hogy az ember személye szabad. Ellenkező esetben bezárjuk ezt a belső “iránytűt”, szándékosan eltorzítjuk, kitérünk, szembe megyünk vele. Ilyen például, ha valaki hall egy pletykát valakiről és ez alapján megítéli azt, nem akar gondolkodni, mert így könnyebb és egyszerűbb. Katonaság esetében tipikus példa a parancsra való hivatkozás. De ilyen az is, amikor egy katona nem parancsra, hanem a gyűlölet szavára cselekszik. A lényeg minden esetben az, hogy az ember érzi, hogy ez nem helyes, vagy rosszabb esetben, ha már egyáltalán nem hallja lelkiismeretét már nem is érezné ezt. Nem ritkán hallani, hogy háborús bűnökre utólag eszmélnek rá az azt elkövetők, akkor és ott nem így ítélték meg. Nevezhetjük ezt befolyásolásnak, agymosásnak stb. a lényeg, hogy nem saját belső tiszta késztetésre, hanem a kész (általában konform) válaszokra építi fel cselekedeteit, döntéseit, ítéleteit. Az, hogy mi lesz a döntő gyakorlat kérdése is, ugyanis a lelkiismeret mint késztetés nemcsak elcsendesíthető, de meg is erősíthető. A lelkiismereti szabadság tehát olyasmi, ami rendkívüli nyitottságot, rendszeres felülvizsgálatot és elmélyülést (ebbe tartozik az imádság, de a gondolkodás, sőt a tanulás [ismeretszerzés, tapasztalatok] is!).

“A szolgálat nem szűkül le a háború idejére vagy veszélyhelyzetekre. Feladata: az értékek (igazságosság, béke, szabadság stb.) intenzív közvetítése, a lelkiismeret formálása az egyetemes egyház közösségében.” Érték az, ami többletet hordoz. Az érték szubjektív, ugyanakkor ez lehet közösségi is. Ilyen értelemben létezik személyes, családi, nemzeti, globális, emberi stb. érték is. Mivel a közösségi értékítéletekhez kell egy csoport, amely tagjai ugyanolyan, illetve hasonló nézeteket vallanak, ezért emeli ki a beszámoló, hogy ennek alapja az egyetemes egyház közössége kell legyen. Fontos, hogy ez nem egy találomra kiválasztott közösség. Az egyház a kinyilatkoztatás, az (isteni és természeti) törvények figyelembevétele alapján a lelkiismerettel nem szembemenve ismerteti az értékeket. Az értékeket tehát közösségek vallják és hordozzák. (Kicsit leegyszerűsítve:) ezek együttese a kultúra. Sok tudós foglalkozik és vitázik a kérdésről, hogy az európai kultúra és a keresztény kultúra mennyiben közös és mennyiben más. Egy biztos: vita azért van, mert nem egyértelműen eldönthető, vagyis sok a közös. Az igazságosság, a béke és a szabadság például ilyenek. Különbség ezeknél abban van, hogy miből erednek (de ez már messze vezetne).

– “A békét szolgálja a fegyverek között, pontosabban Krisztust, aki a Béke Fejedelme. A világiak, akiket szolgál, nem maradhatnak az evangélium passzív szemlélői,…”, vagyis „Inter Arma Caritas” (=szeretet a fegyverek között). A világiak (ebben az esetben a nem klerikusok, tehát az egyházi rendben és szerzetesi életben nem részesülők) aktív feladata nemcsak a tábori lelkészségnek, hanem az egész egyháznak nagy feladata és kihívása napjainkban.

“A konferencia hosszasan foglalkozott a tábori lelkészek etikai felkészültségének szükségességével, hogy szélsőséges helyzetekben is védelmezhessék az emberi méltóságot. Az etikai értékek nem csak horizontális, hanem vertikális dimenzióval is bírnak.” A beszámoló ír arról is, hogy a vertikális dimenzió jele kell legyen a tábori lelkész. (a horizontális pozitivista jogalkotás mellett.) Ennek az értelme az, hogy a katonalelkész feladata nem szabad ott véget érjen, hogy egy katona ne  okozzon felesleges pusztítást, mert az rossz a másiknak, hanem át kell adja azt is, hogy mindennek van egy végtelenül nagyobb értelme is, és ebből megérthető a legnagyobb kötelesség. A dimenziók lényegbevágó eleme lehet az is, hogy egy tábori lelkész nem saját személyét kell vonzóvá tegye a keresők számára, hanem rajta keresztül a végtelen, szerető Istent.

“…az életszentség szolgálata. Minden embernek a maga körülményei között kell szentté válni (vö. Lumen Gentium 36. 37.). […] A Tábori Lelkészi Szolgálat sajátos iránya és különleges karaktere, hogy együtt mozog a rábízott katonával, ott van a kiképzések színhelyén, a külföldi misszióban, hogy mindig közelében maradhasson. […] szüntelen keresi az egységet azzal az egyházmegyével, ahol működik. (Joghatóságának cumulatív jellegéből is következik ez.)” Ahogy Böjte Csaba ferences atya mondta: nem akarom én a diófát más fává átoltani. Vagyis mindenki a maga helyén egy nagyobb egészet szolgál. Ám amit kapott kamatoztatnia kell. Az együttmozgás nemcsak azt jelenti, hogy együtt megy egy lelkész a katonákkal pl. menetgyakorlatra, hanem azt is, hogy elérhető. Éppen ezért sokszor ez a hivatás olyan mint a mentősöké, akik látszólag csak pihennek, valójában állandó készenlétben vannak.
Az cumulatív kifejezést minden katona ismeri: pici, ami nagyobbat üt, mert összegyűjti az energiát egy irányba. A tábori lelkészek ugyanis olyan hívekkel dolgoznak (vagy keresőkkel), akik területileg is tartoznak valahova. Ám velük külön és rájuk koncentrálva, így ez nagy szabadságot és egyben hatásfokot is ad munkájuknak. Miért? Azért, mert egy tábori lelkészre nincs pl. rábízva egy egyetemista, így ha annak lelki segítség, támasz stb. kell, el tudja őt irányítani az egyetemi lelkészhez. A lelki felelősség és pásztori aggodalom a katonákat kell jelentse számára. Röviden és egyszerűen: rájuk a katonák lettek bízva. (egy plébánoshoz területi alapon szintén egy rész tartozik, de sokféle emberrel.)

– “A tábori lelkipásztorkodás hagyományait tisztelve a jelen realitások között missziós felelősséggel végzi munkáját.” A lelkészi munkák között JELEN helyzetben missziós feladat ez. Ez különösen azért lényeges, hiszen ez is mutatja, hogy a munkájukat, szolgálatukat nem lehet kvázi-plébániaként, vagy területi elvek személyi alapon történő megvalósításával értelmezni, építeni. Fontos megérteni, hogy ez egy önálló világ, mely önálló kutatást, szervezést, elveket és persze a benne lévőktől lelkiséget igényel.

“Munkájában fontos a személyes találkozás, a dialógus. Prédikációja, katekézise a Katolikus Egyház Katekizmusán nyugszik.” Érdemes itt észrevenni, hogy ez két külön gondolat! Az egyik a dialógus, mely szabad és nyitott, nagyon befogadó és megengedő. Mondhatni így is: kívülről nézve sokszor egyáltalán nem egyházias, vallási, hanem világias formájú és tartalmú. Párbeszéd, javarészt lelkigondozói értelemben.
A prédikáció és a katekézis, vagyis a vallásgyakorlás és a vallástanulás részeként azonban jóval szűkebb keretek között mozog a lelkész is. Vagyis míg az egyik oldalon megjelenik a szabadság, addig a másikon megjelenik a szabadság szigorú, az igazsághoz ragaszkodó jellege is. (ezért nem válik a szabadság szabadossá.)

“Gyakorlati együttműködésre van szükség a humanitárius szervezetek és a tábori lelkészek között, hogy együtt szolgálhassák az emberi méltóság védelmét, enyhíthessék a konfliktusok okozta keserűségeket, segíthessék a megbocsátást és a kiengesztelődést.” Vélhetően itt elsősorban a humanitárius szervezeteknek kell megtenni az első lépést. Vannak erre már magyar példák is, pl. az AID4HELP. De vannak olyan karitatív szervezetek is, akik elég nagynak mondhatók mégsem hallani arról, hogy együttműködnének a tábori lelkészségekkel. Bár ez egy komplikált ügy lehet, az egyik oka a felekezetbeli különbségek, hiszen a legtöbb ilyen szervezet egy-egy egyházhoz-felekezethez köthető.

– “A katonaság evangelizálásához megnövekedett felelősségvállalásra van szükség, hogy segíthessék a szívek megújulását.” Némi humorral eszembe jut a Pókember: “nagy hatalom nagy felelősséggel jár”, vagy A Kis Herceg: “amit egyszer megszelídítesz, azért felelős leszel.” Én így írnám:  “mélyebben és többet.”

Az osztrák helynök Wittgenstein egyik példázatával utalt a tábori lelkészi munka sajátosságára, ami azonban többértelmű. Nekem a “rossz papok” jutnak eszembe, akik a jól prédikálnak, műveltek okosak, jókat mondanak stb. de nem ennek megfelelően élnek. Nos ők is útjelzők, akik viszont nem haladnak arra, amerre mutatnak. Talán ezért is finomított a helynök ezen és nemcsak egy táblát, hanem az összeset a lelkészekre vonatkoztatta (a táblák összirányzjelző fogalmára). Tény, hogy egy tábla mutathatja a jó irány, ám az mégsem azon halad, viszont az összes együtt a táblák iránymutatása, ilyen értelemben ez inkább egy hozzáállás, életvitel (életszentség), így utal már helyesen az előzőekre összefoglalóan a beszámoló.

Reklámok