Gyarmatok és brit lelkészek

A gyarmati idők izgalmas része az angol- és angolszász országok történelemtudománynak. Ennek része az angol seregben szolgáló tábori lelkészek is. Az alábbi cikk>> egy nagyon rövid leírást ad róluk. A cikk tanúsága szerint reguláris katonai alakulatokban, katonai fegyelmi rendben először  742-es regensburg-i (=Ratisbon) tanács döntése után kerülhettek katonalelkészek. Sajnos az ilyen állítások kissé egyoldalúak vagy túlzó módon leegyszerűsítők, ugyanakkor érdekes volt olvasni, hogy már akkor is nem harcoló személyeknek szánták őket. (gondoljunk csak a magyar főpapokra, akik fegyverrel harcoltak csaknem ezer évvel később.)

Érdekes az is, hogy a brit anglikán papok és a spanyol (vagy francia) katolikus papok amolyan nemzeti színezetet is adtak a hadseregnek. – és persze nem véletlenül csak az adott felekezetből választottak voltak.

Ami szintén figyelemre méltó, az a – főleg katolikusok – tevékenysége az indiánok között, illetve a katonalelkészek diplomata munkája az indián és a megszálló csapatok között. Nem is beszélve a jezsuita redukciókról (telepekről), melyek által egyedülálló viszonyba kerültek a katolikusok az indiánokkal.

Hogy végülis mi egy tábori lelkész (illetve katonalelkész) dolga azt jól összefoglalja az alábbi idézet, amit a cikk végén olvashatunk:

“Though there were, no doubt, many who feared God more than the enemy, yet, as among soldiers generally, there were many who needed the faithful exhortations and reproofs of this earnest man to keep them within the bounds of moral propriety, to say nothing of the Christian spirit.”

Vagyis a lényeg: kétségtelen, hogy sok istenfélő katona volt, de voltak elegen köztük, akiknek szüksége volt arra, hogy kellő útmutatás alapján, egy a szavai szerint (és köztük) élő embertől hallva, megmaradjanak (sőt, megtartsa őket) a kellő erkölcsi és keresztény szellemben.

C.H. Van Tyne. Influence of the Clergy, and of Religious and Sectarian Forces, on the American Revolution. The American Historical Review. Vol. 19 No. 1 (Oct., 1913: The American Historical Association.) p 329